Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

s csak nagy sokára érek el apámhoz, anyámhoz. Naponta és hetenként újramondom az életem egy-egy részletét, önmagam ismétlem szép szavakkal, s érzem, hogy kopik rólam a nincstelenség szégyene porszagú őseim miatt. .. Nagyapám csontkeze matat testemen, lemeztelenít és odaállít a szerelem elé, „bizonyíts" mintha ezt súgná, bizonyítsd imagad velem, mindnyájunkkal, akik előtted születtek . . . S ahogy a szerelem előtt felmondom család-rokonságomat, rájövök, hogy nincs köztük dicséretes ember. Nem tettek olyat, amivel kitűnnének, nem cselekedtek elmarasztalót sem, voltak, vannak, mint a hozzájuk hasonló embertenger ... Menetelés után lefekszünk a fűbe, az égen felhők mennek rendetlen sorban: a föld, a füves tér az ég magasságához képest most nagyon kicsinek tűnik. Pedig minden test egy széles nagy tájat fog magába. Ha a mozdulatlan fiútestek most vízzé, földdé, kövekké és fákká változnának, kitelne belőlük egy ország, békességes, szép, termő ország. Azon tűnődöm, hogy az ifjúság és a szerelem állapotában a napok történései és érzései belenőnek az ember testébe.. . Most történnek azok a dolgok, amelyeket sohasem felejthetek el: az ország arcát, az első szerelmet, királyok trónfosztását, ősök ébresztését, a szülőföld tájait, az indulókat, a reménykedő és reménytelen imádkozás kísértését, az új politika rendeződését, vonzó jelszavakat s életünk feltámadó, erősödő örömének érzését. Nemsokára véget ér az iskola ideje. Döntenem kell, nem lehet az országok határán egyensúlyozva élni, hazát kell választani. Az utolsó iskolás karácsonyt otthon töltöm, hazaszöktem. Diót csomagolunk aranypapírba, cukrot olvasztunk és formázunk, fenyőfát öltöztetünk. Fekete kendőjébe göngyölőzve Róza ül a tűzhely mellett, és fájdalmas sóvárgással nézi az ünnepi készülődést. — Miinek tanulsz te, fiam? Mondták már, de elfelejtettem, mi leszel? — Tanító. — Igazi tanító? — Az. 618