Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

hosszat ott ült nálunk, és leste minden szavát, hogy belefogózhasson, és indulhasson a fia életének irányában ... És félt az emberek eszméletétől, az otthoniakétól és az oroszokétól is; mit mondhat egy olyan ember, aki vesztes háborúból jött meg? Rangot, dicséretet, kitüntetést nem hozott magával, de mégiscsak ott volt, ahol egy országot romboltak és akartak eltaposni... Volt vagy lehetett bűntudata? Nem tudom, nem beszélt róla sohasem. Ha kérdeztem gyámoltalanul, a válaszok óvatos, magyarázkodó szavak voltak: — Nem fognak bántani, apám? — Miért? — Katona voltál. — Vittek, mit tehettem mást. — Harcoltál. — Főztem, csak főztem, puskám se volt, fakanállal nem lehet ölni. Apám, gondolom, azért is kerülte hosszú nagy beszélgetésünket, mert egyedül volt. A megvert, szerteszaladt sereg katonái egyedül vannak. Ha kilépett a család köréből, olyan volt, akár a szál vessző. Egyedül a föld volt hozzá közel szótlanságával és várakozásával. Tavasz jött és nyár, s ő nem tehetett mást, mint a természet: kezdem és folytatni az életet a földdel, mint minden katona teszi, aki lerakja fegyverét. — Mikor kezdünk beszélni, apám? — Előbb rendbe hozom a földeket, minden csupa gyom, most még a semmibe ment perc is károsodás. Tőkési suszter műhelyében a lámpa világító kalapja alá hajolnak a fejek, keserű, törött szavakat mondanak: — Ebből a háborúból is csak a fájdalmat hoztuk haza. — És ócska kitüntetéseket. — A szlovák idejében felébredt, láthatod. — Mi is akartunk. — A szándék kevés volt. — A szlovák bátorsága nagyobb volt, az indulataik erősebbek, s a vezetőik is jobbak, előrelátóbbak voltak. 607