Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

5 A napok szabályos kis kockákká szögletesednek: hétfő, kedd ... aztán összeállnak, egymáshoz merevednek, szombat, vasárnap, eltörnek egymástól, hogy kezdődjenek és folytatódjanak. A hónapokon belül már nem látszanak a hetek törései, egymáshoz ér az évszako/k széle, elkezdte növését az esztendő teste, folyik az idő szüntelen. Nyár jött, könnyű, meleg napokkal, reménykedő tervezgetéssel. Folyókról, tavakról beszéltünk, elővettük egyetlen tengeri kagylónkat, belehallgatóztunk, a nagy víz zúgását figyeltük, mert oda készültünk. Az út hosszúsága, a városok nevei már beleszövődtek idegeinkbe: így éltünk, vártuk, hogy nagyobb legyen az idő teste, és indulhassunk nagy messzeséget birtokolni a gondok terhe nélkül. És akkor egy pillanat töredéke alatt elfordult bennem az idő: meghalt apám ... Az utak és az élet iránya megperdült, visszafelé fordult. Hazafelé mentem, és a hegyek, a völgyek, a dombok, a vizek, a házak mind homokká porladtak előttem, sivatagot tapostam, a levegő forró volt, a torkomat görcs szorította, és folyton arra a nagy beszélgetésre gondoltam, amire a háború óta folyton készültem apámmal, amikor mindent elmond majd nekem az elmúlt és folyó időről. Nem mondta, de úgy érzem, tudta, hogy az utolsó puskalövésekkel a háborúnak csak egyik fele ért véget. A másik, az emberek testébe-lelkébe vágott fájdalom tovább tart. A háborúról, a frontról félt beszélni is; más rendszernek mondták kezdetét, s ő nem tudta, mit szabad és mit nem. Félt beszélni azért is, mert majdhogy mezítelenek voltunk, a puszta földdel egyenlő nincstelenek, s e sokféle meztelenség szótlan szemérmessé tette. Nem beszélt azért sem, mert Róza nap606