Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Nem szorul alamizsnára, annál büszkébb és okosabb. Tudja és mondja is: „A fiatalságot, szenvedélyeinket, a szerelmet nem lehet átugrani, a csalódást sem, semmit sem." — Mi a foglalkozása? — Tanítónő. — Mit tanít? — Nem mindegy? Különben nem titkolózik, nincsenek szemérmeskedő gátlásai sem. Szinte kérdezés nélkül mondta: „Huszonnyolc éves vagyok, apám tisztviselő, szeretem az éneket, a zenét. Különösebb kedvtelésem nincs, hajadon vagyok, a mai naptól igazán szabad ... Rövid életrajz. Mit nem mondtam még el? Kétszer voltam Angliában, csak úgy önszorgalomból, tanulmányúton. Először mosogatásból tartottam el magamat, másodszor csomagolólány voltam ... Jól tanítok, azt mondják." — Ennyire közlékeny? — Az. Magát mondja, a helyzetét... Táncoltunk is. — Hol? — Még a vendéglőben. Az árvái és a szakállas zenész a sötétség és a világosság határára feszült kíváncsi ábrákká váltak. Az erkélyről betuszkoltak a szobába, és maguk közé fogtak a kereveten. — így volt a lány is, középütt. Ha ültünk, ha álltunk vagy akár táncoltunk, mindenütt középre helyezkedett. Egy lassú tangó közben meg is mondta: „Bosszantana, ha ez az érdekes és véletlen háromszög idő előtt felbomlana. Kérem, ne játsszunk egymás háta mögött. Utálom az ágyrajáró szerelmet... Talán ez is a bajom, már túl érzékeny vagyok, sokat vártam, és hamar megérzem a dolgok olcsóságát, aztán megmerevedek, és egyedül maradok a monológjaimmal..." — És a zenekritikus, Zlatko? — kérdeztem a lánytól. „Szépen kezdődött, szabályosan. Koncertekre jártunk, minden héten egyszer, pénteken ... Ez volt a hét ünnepnapja. Zlatko magyarázott, igazán ő szerettette meg velem a zenét. Ezt az időt úgy könyveltem el magamban, mint a szépség korszakát. Egy alkalommal Roberto Benzi vezényelt, a valamikori csodagyerek, be is mutatott neki Zlatko. Akkor én azt 588