Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Ez éli világát — mondja közönyösen a szakállas. — Miért? — Szabad, nem függ senkitől, maga választja meg a társaságát, nem ismeri az unalmat. — Legtöbbször ez látszat. — Miből gondolod? — Ismerem. — Honnan? — Zlatko esküvőjén találkoztam vele. Együtt töltöttünk egy éjszakát. Az árvái az ajtófélfa közé feszül, és a szemben levő ablak rózsaszín fényét nézi mereven. A szakállas ideges mozdulattal a mélység sötétjébe pillant, aztán kérdően rám táncol a tekintete. — Hármasban voltunk, a lány, Gabo, a szerkesztő, és én. — Mit csináltatok? — Csak úgy beszélgettünk. — Mesélsz. — Finom, hosszú ujjai vannak a lánynak, könnyen fogja a poharat, simogató tapintással. Ha ül, kezével alig is tesz más mozdulatot. Simogat: abroszt, szalvétát, karjait, vállára borított nagy kendő j ét. — Mit keresett az esküvőn? — Ö volt a pótmenyasszony ... „Pótbarát és pótfeleségjelölt." Magáról mondta ezt... „A szépfiú ilyen, neki mindenből több van, sok." — Hogy került közétek ? — Meghívtuk az asztalunkhoz. Virágot vettünk néki, ő meg érdekesen különválogatta egymástól a fehér, piros és sárga rózsákat. — Elkeseredett? — Csalódott... Még szereti Zlatkót, és reménykedik, talán már nem is a fiúban, inkább a szerelem erejébe kapaszkodik. Megalázott állapotában is telve van várakozással. — Miért nem álltál költőnek, íródeák? — nevet rám tettetett közönnyel az árvái. — Megvigasztaltátok ? 587