Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Gyere haza. — Ne parancsolgass!... meddig fognak még nekem parancsolgatni? Hol vagytok, barátok? Szép szavakkal addig szólongatom az embert, míg elérünk az ajtóig, s ott egymásnak feszülünk, haza akarom tuszkolni, de Branyo erősebb. — Ha most velem jössz, nem bántalak — lihegi az arcomba. Becsapódik mögöttünk az ajtó, ketten vagyunk a lakásban, a többiek valószínű elszöktek vagy rejtőznek az ember kiszámíthatatlan haragja elől. Branyo jobb karjával vasfogóként a nyakamba kapaszkodott. — Hol az erdő, mondd, hová lett az erdő, mikor adják viszsza? — sírja részegen az arcomba. — Amíg nem mondod meg, nem eresztelek el... Hol van a sok fa, mikor faljátok már tele magatokat a máséval, kurvák? Másét prédáljátok, az apám erdőségét... ö parancsolhatott hegyeknek-völgyeknek. Engem nézz meg, ki oszt nekem igazságot? Kicsoda? Kurvák nemzetsége, meztelenre vetkőztettetek, a nép érdekében, erdő kellett a népnek ... Rosszabbak vagytok a jezsuitáknál... — Csitulj, Branyo — próbáltam nyugtatni. — Ne simogass. Megfogadtam, hogy a kárpáti erdőket a térképen is fehér foltnak nézem. Felejteni akartam, mindent, ami volt... És nem megy, érted? Kísértenek az erdők, az emlékek, a völgyek, a házunk ... Valahányszor hazamegyek, torkon ragad a keserűség. Egy öreg szarvas még most is a kertünk végéhez jár. Engem keres ... — Inkább daloljunk, mondjuk el a te nótádat, Branyo. — Nem! Ne így vigasztalj ... Azt mondd, hogy lehet így kisemmizni valakit őseiből, vagyonából, az igazságából, mindenből? ... Kárpótlást ki ad? Kártérítést az elveszett időért? Neked mondom csak, huszonöt éve várom, hogy azt mondják nekem, tévedés történt, uram. Pardon. Legalább ennyit... Én elégtételre vágyok, addig nem akarok meghalni ... Néha ezért is iszom, hogy felejtsek, de az ellenkezője történik, feltör belőlem valami gonosz, a várakozó gonosz, pedig nem akarok az lenni, félek a gonoszságtól.. . 582