Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Szobáról szobára rángat magával, és egyre hisztérikusabban ordítja: — Vallj színt, kurva, közülük való vagy te is, még a szarunkat is irigyeltétek. Kivel számoljak el, melyik hivatalnak nyújtsam be a számlát? Hadonászó bal kezével belevág a nagy szoba ablakába, s kezéből sugárban fröcsköl a vér. Ettől még jobban megvadul, falon, üvegen, bútoron, arcomon, ingemen patakokban csorog a vér. Segítségért dörömbölök a falon, lefut a felső emeleti orvos, de ijedtségében nem tudja, mi a tennivaló. — Az erdő, kurvák, a készbe jó volt belebújni — Branyo artikulálatlanul ordít, magánkívül vergődik. Csendőrök jönnek, mentők. Minden végtagját külön szorítják a földhöz ... Bámulok sorfala között viszik el Branyót, a folyosó végén áll a szépasszony is, rózsaszín háziköntösben, arcán tettetett sajnálkozás. — Bámultok — nyöszörgi Branyo —, erre mindig akad ember, marha fapofák, magatokat nézzétek előbb ... Két nap múltán hazajött Branyo, biztonságot vesztett, megvert kutya: alázatosan köszönget, de nem néz az emberek szemébe. — Ne haragudj — veti felém egy reggel —, a többieknek is mondd meg, ne haragudjanak, megtörtént. Ettől kezdve félnek Branyótól az emberek. Mennél alázatosabban közelít, annál inkább tartanak tőle. Az ordító részegség óta valami állati alázat kövesült Branyo tekintetébe, bűntudattal mondja a köszönést is, magányos lett. Beszélgető, italozó társaságba nem hívják, törés mélyült köré észrevétlen. Esténként sokáig az ablakban könyököl, cigarettázik, a Kárpátok vonalát bámulja, és motyog magában. Esküvőjük óta a szépfiú keveset jár a házba, talán csak egyszer volt Májával, akkor is unalmas társasjátékkal őrölték az estét. — Mi lesz tovább? — kérdi tőlük elmenőben a szerkesztő. — Velünk? 583