Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

gyertyákat eregetnek testükből a láthatatlan repülők, s a kísérteties fényben emberfalkák menekülnek a hegy ösvényein. Mert ahogy meghallják a repülők közelítő zúgását, futnak ész nélkül a hegy hajlataiba. — A pokol lehet ilyen, csak a pokol — panaszolja az öreg Haraszti esténként, ahogy lihegve kapaszkodik a vízmosta mély árokban. Földre lapulunk, mélyedések és nagy fák árnyékába rejtőzünk a túlvilág lámpásai elől. Felettünk dörög, dübörög az ég, előttünk nagy tüzek falják a világot, tüzek, amelyek nőni és terjedni látszanak minden órával. — Már az sincs, aki a tüzet oltaná — mondja szomorúan Haraszti. Egyedül ő számít közöttünk férfinak, a többi asszony és gyermek. Haraszti most vezérünk, okosítónk, döntő szót csak ő mondhat. — Mózes — Róza mondta ezt neki gyámoltalanul —, asszonyok és gyermekek Mózesa. — Hogy vagyok én Mózes ? — kérdi hunyorogva. — őriző pásztorunk vagy, Isten és ember nevében. — Isten nem lehetek. — Akkor emberek pásztora, őrizője. — Igazán csak Isten őrizhet meg bennünket. — Az ember is — mondja hangosan Róza —, Fánika is ezt mondta, mielőtt elvitték volna. — Ha az Isten ezt engedi, gyenge az ereje. Többször is mondta, olyan ember kell nekünk, aki félti a másikat, vigyázza, nem csak magára gondol. Őriző pásztora csak olyan lehet... A széles utca felső végén reggeltől estig hatalmas zenekar fújja az indulókat. Itt vonulnak feszes sorokban azok, akiket még aznap magába fal a lövészárkok sora. Már mi is front vagyunk. A csendőrök már a házakban kutatják a szökevényeket. Hozzánk is bejönnek. — A gazda? — kérdik szigorúan. — Katona, nem tudjuk, merre van — hazudja reszketve anyám, és lassan az odúszoba ajtajához hátrál. — Ez a sok ruha kié? 573