Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

szélét, sortűz zúdult rájuk. A „nemzetőrség" ijedten szerterebbent, szaladt a bíró is. Két csendőr még egyszer felszökkent, aztán leroskadt: mindkettőt halálos találat érte. A másnap kivezényelt katonaság már üresen találta az erdőt. Sohasem tudni azt a pillanatot, mikor törik össze az emberben egy világ, s mikor kezdi érezni a jeleit már egy másiknak. Öszidő van, szedni kellene a szőlőt, üres tőkéken mezg er élünk szüretelés helyett. Naponta tábori csendőrök fésülik a hegyet, s mi ott lézengünk a gyilkos fésű fogai között, félig üres kosárral a kezünkben. Már alig veszik az újságokat. A tanítók szájából hangzó lelkesítés már színtelen, mint a vizek folyása. Üres, súlytalan szavak, amelyeket a gyermeki fül is kivet magából. A harmincnyolcban jött anyaországiak menekülnek. Éjszaka pakolnak, reggelre üres a szemben levő tanító háza is, az iskolaigazgatóé, a leventeparancsnoké, a postamesteré, a jegyzőé, a szolgabíróé, bíráké, vitéz trafikosé, katonaparancsnoké és a börtönőré. E föld közelmúltjáról s emlékezetemről ismét lehámlik egy réteg. Hirtelen keltek útra, sietve, bútort, berendezést, lakáskulcsot az ismerősökre, szomszédokra hagyták: — Visszajövünk... ha megfordul a helyzet, visszajövünk — ezzel búcsúztak. Hányan mondták már ezt előttük? Akit erőszak kényszerített innen útra, mind ezt mondta, ezzel búcsúzott: a csehek, a frontkatonák, a zsidók, az anyások, szép föld lehet a mienk, és vonzó ... De ki akarja védeni e föld jövőjét? A háború harmadik esztendejében számtalan könyörgő kérelemre leszerelték apámat, és front mögötti szolgálatra osztották be. Egy év múltán megszökött. Górérakásokban és vermekben bujkál, reszketés minden óra és nap. Elkezdődött a megvert seregek visszavonulása. Odafelé autókaravánok, vonatszerelvények siettették a menetelést, hazafelé már csak trénesekből áll a sor. A Kárpátoktól egyetlen szekérsor az országút, végeláthatatlan fekete vonal. Jönnek, zörögnek éjjel-nappal, mintha egész Magyarország 570