Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

a szekereken ülne. Lovak, szekerek, emberek, utak, por, szótlanság: éhes, szomjas, fázós menekülő katonák. Siránkozó vénasszonyok a világ végét jósolják. Rongyos, kopott civil ruháért rabolt holmit, a halál torkában megtakarított zsoldot kínálnak a katonák. Az élet árfolyama óriásira nőtt, s minden szó, ami másról szól, hamuvá semmisül perceken belül. De ki fogja védeni e föld jövőjét? A kommunistákat hónapokkal ezelőtt táborokba zárták, akit itthon hagytak, annak még a lélegzését is számolják. Ki mer most a bomlásban is vérengző sereg ellen szegülni? A front és az otthon sebei már összeérnek: f áj dalmaikat, veszteségeiket, hiábavaló szenvedésüket panaszolják az emberek nappalok és éjjelek hosszán. Tehetetlen sóhajokba, hajnalba fáradó várakozásokba, imádkozásokba fúlnak most minden bajok. A paraszti félelem most a változhatatlanhoz menekül vissza, oda, ahonnan belekényszerítették a világba. Igen, legalább az maradjon, ami volt mindennek kezdetén ... Reggel vagy este közeledtével egy ember jön a síkság felől. Mindennap elmegy a házunk előtt. Ismeri, tudja az utca minden kövét, mehetne bekötött szemmel is, tekintete mégis rászűkül a kapukra, ablakokra, a mozdulatokra. Megfeszülve, hiúzként figyel, ha üres az utca, ha katonáktól roskad. Napszámos ember, úgy szólítják, Jóska, Molnár Jóska. A síkság és a szőlőrengeteg tartozéka, akárcsak kívüle annyian mások. Egyformák mind, egyformán hajlott hátúak a kapálástól. Ügy vannak itt, mint a barázdák és a szőlőkarók, emberemlékezet óta. Ez az ember kitűnik közülük, testét mintha két részből szabták volna. A lábak nyugodt léptűek, a fej feszülten néző, figyelő. Először ez üt a kíváncsi bámuló szemekbe: a szokatlan feszült figyelés. — Már elindult a kommunista postás — mondja az öreg Haraszti, ahogy meglátja messziről az embert. Halkan szól, félelemmel, mintha a cipőjéhez beszélne, aztán fura-tisztelet571