Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— A folyóntúliak beszélték. — A nevét nem tudják? — Azt nem. — Mit tehetek én most? — Vámi, ilyenkor csak várni lehet. — Segíteni szeretnék rajta ... az anyja vagyok, én szültem. Ezek a szavak rátapadnak Róza testére, s mire a Kisköz végére ér, kövekként nyomják vállát és lelkét. Az éjszaka számára most örökkévalóság, a reggel élete reménykedő újrakezdése. Rózával most így megy az idő: meghal és feltámad. Lelkében minden reggellel újraszületik a várakozás ereje és az élet türelme. Felkél és megy, magára borítja fekete nagykendőjét, kopog, köszön alázatosan. Fekete szárnyú madárként köröz, a világ nagy szélességét szeretné látni, mégis egy helyre néz, a katonák sorsát kérdezi hosszan, a fiát csak azután említi már, mikor a halál közelségét érinti a beszéd. — Messze van a front, ember? — Azt nem is szabad mondani, tudni sem. — Elmennék, ha melegebb lesz, el is indulok. — Hasztalan fáradság, nagy messziség az, olyan, mint a világ vége. — Nekem semmi sem messzi, csak az irányt tudnám, ha mutatná valaki... Eltűnt a fiam, ki fogja keresni, ha én nem, annyira senkinek sem fontos, mint nekem. — Előbb levélben kellene keresni. — Hová írjak? Kinek? — A legfelsőbb hadúrtól kérdezze. — A kormányzótól? — Neki tudni kell minden katonájáról. „Kérelemmel fordulok minden magyar katonák legfelsőbb urához, hogy segítsen a fijam életének megtudásában." Kendi az asztal túlsó végén ült, és szótlan nézte a kormányzó színes képét a falon, miközben Róza küszködve rajzolta egymás mellé a betűket. 562