Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

„Behívták, elvitték, kérelmeztük, hagyják meg nekünk, elöregszünk mihamar, nélküle még kevesebbek leszünk, méltóságos nagyságod biztosan tudja ezt. Biztosan rögtön a tűzbe vitték, és most azt a hírt adták róla, eltűnt. Segítsen méltóságos nagyságod felkeresni a fijam életét, mert amíg nem fogom látni, mindenkitől csak ezt fogom kérdezni, hol van a fijam? Hová lett a fijam? Imádkozom sokat, és egyre azt kérdem a jó Istentől is, hol van a fijam? Üristen, az emberi gonoszság hová juttatta a fijamat? Méltóságos nagyságod tudja, hogy az embernek egyetlen anyja van, nekem fijam is csak egy. Az apja hű alattvalója volt minden császárnak és uralkodónak. Most is itt ül, és méltóságod képmását nézi alázatosan, mégis így maradtunk, egyedül. Akármi is volt, az én emberem mindig mindenkinek csak szolgált. Ezért a sok alázatosságért legalább egyszer nyerhettünk volna kivételt, főleg mostan a háború idején, mert vénségünkre csak a fijunk lehetne őrizőnk. Hűséges alattvalója .. Kormoskendi nem érte meg a választ, saját árnyékába boruló fatörzsként csak úgy ledőlt a küszöbről. Néhány óráig még a mennyezet barna gerendáit nézte kövesülő szemmel, aztán megszűnt élni. Virrasztani kevesen jöttek, hunyorgó szemű öregek, akik reszkető hangjukkal élesztgették Kendi nagy távolságban homályló fiatalságát. Köd ült az emberek közé, messziről néztek ide, fák bámulják így az ősz pusztítását, mozdulatlanul, és tehetetlen részvéttel. Róza nem énekelt, a ravatal végéhez ült, és nézett, úgy maradt akkor is, mikor elmentek az emberek. Reggel mozdult csak el a helyéről, ivott, majd tört-fáradt ábrázattal beszélni kezdett az emberhez: — Nem tudtunk egymáson segíteni életünkben, elkövesedtünk. Elfelejtettük egymás keresztnevét is. Bántottál sokat, de el is felejtettem, megbocsátottam neked ... Mégis, hogy tudtál a testemre ütni, a vállamra, a karomra ...? 563