Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— A Donnál látták a fiamat, maga is onnan jött, biztosan találkoztak. — Nem láttam. — Fekete haja van, mint az apjának, az arca meg hosszúkás, olyan nevetős gyalogos. — Én is az vagyok. — Csak láthattad, aki gyalog jár, az sok embert megfigyelhet. — Nem emlékszem. — Nem találkozott a fiammal? Hisz ismeri, az orra tövében szeplők vannak, arról lehet könnyen megismerni. — Honnan írt utoljára? — Nem írta, merre van, a Donnál látták nemrégen ... Harminchat négy a száma. — Lehet, hogy voltunk is együtt, nagy ország az. Kicsinyek vagyunk benne, és esendők, magát félti mindenki. — Küldenék neki valamit. — Elviszem, de nem ígérhetem. — Nem baj, legalább keresse őt az úton, és mondja neki, hogy adjon magáról jelt. Mikor estére felszökik a lázam, már nem tudom anyám után mondani az ima szövegét, elmaradok tőle. Furcsa körök képződnek a szemem elé, s a körök szélén vagy középen ott reszket a mécses, s rajta túl az orvos arca. Néha félek is, mert ahogy mozog, felsőteste és feje ideges árnyékot vet a falra. Aztán jön egy pillanat, amikor mindez összeolvad, alaktalan homályba vész a mécses, a szomorú arc, az árnyék. Nemsokára ismét rózsaszín karikák teremtődnek előttem, és kezdődik minden elölről. Képtelen vagyok elmozdulni az orvos közeléből, képzeletben folyton ott ülök mellette. Kérdezem, szeretném tudni az életét, a gondolatait: imádkozik-e, álmodik-e éjszakánként? Nekem ő a reményem, s lehet, hogy az ő életére meg én vagyok a válasz, a gyógyulásom. Tudom, naiv képzelgés ez, valami távoli felismerés mégis azt súgja, távoli ember is állhat 555