Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

kozás, a remény elfér egy rövidke mondatban. Róza most úgy jár hozzánk, ahogy érzései hajtják: fájdalmával nem mutatja magát, viszont a remények kis színei ide hozzák. —Látták a fiamat a Don mellett, ő lehetett csak, abból, ahogy mondják, ráismertem. Én megismerem, ha nem látom is. Hallgatunk, és nézzük az asszony aprócska örömét. Tekintetével arcról arcra rebben, sokat nem időz sehol, mert bizonyosságot akar: tudatlanságból, tehetetlenségből kovácsolja a napok reményét. Hall vagy kigondol valamit, aztán megy és mondja, közben az arcokat figyeli: így, az emberi ábrázatok meglágyult vonásaiból koldulja össze a megfoghatatlan reményt. — Neked jó — hajol hozzám —, ha beteg is vagy, legalább itthon vagy, meg amúgy sem vihetnének el, gyermek vagy. Ilyen időtlen gyermeknek és öregnek jó lenni. Ha Kendit vitték volna, talán nem is keseregnék ennyit. Kis időre az ablak elé áll, az udvart nézi, a kertet, éppúgy, ahogy az én lázas szemem kapaszkodik a világba. Biztosan a frontig szeretne látni ő is. — Ha megtudok valami jót, eljövök — ezzel búcsúzik. Ilyenkor nem megy haza, a frontkatonák családjait, hozzátartozóit járja, és kérdez szüntelen, az Isten számonkérő makacsságával: — Nem írt a fiamról is? — Magáról is alig valamit. — Az én fiam már hónapja is van, hogy nem adott magáról hírt. Vagy talán több is. Nem ír, de látták, bántódása nem esett, csak írás nem jön tőle ... Azért kérdezem. És Róza megy a kétségbeesés és a remény kényszere szerint este, hajnalban, esőben, akkor is, ha nehéz járni a Kisköz útjain. Olykor azt hiszik, jó hírt hoz: megkocogtatja az ablakot akár a levélhordó madár, és vár, amíg ajtót nyitnak előtte. — A fiamat kérdezném ... A Don mellett látták. — Nekünk is csak annyit ír az ember, hogy él.., Meg ha győzünk, boldogok leszünk Nagy-Magyarországon ... 554