Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

kozás, a remény elfér egy rövidke mondatban. Róza most úgy jár hozzánk, ahogy érzései hajtják: fájdalmával nem mutat­ja magát, viszont a remények kis színei ide hozzák. —Látták a fiamat a Don mellett, ő lehetett csak, abból, ahogy mondják, ráismertem. Én megismerem, ha nem látom is. Hallgatunk, és nézzük az asszony aprócska örömét. Tekin­tetével arcról arcra rebben, sokat nem időz sehol, mert bizo­nyosságot akar: tudatlanságból, tehetetlenségből kovácsolja a napok reményét. Hall vagy kigondol valamit, aztán megy és mondja, közben az arcokat figyeli: így, az emberi ábrá­zatok meglágyult vonásaiból koldulja össze a megfoghatat­lan reményt. — Neked jó — hajol hozzám —, ha beteg is vagy, legalább itthon vagy, meg amúgy sem vihetnének el, gyermek vagy. Ilyen időtlen gyermeknek és öregnek jó lenni. Ha Kendit vit­ték volna, talán nem is keseregnék ennyit. Kis időre az ablak elé áll, az udvart nézi, a kertet, éppúgy, ahogy az én lázas szemem kapaszkodik a világba. Biztosan a frontig szeretne látni ő is. — Ha megtudok valami jót, eljövök — ezzel búcsúzik. Ilyenkor nem megy haza, a frontkatonák családjait, hoz­zátartozóit járja, és kérdez szüntelen, az Isten számonkérő makacsságával: — Nem írt a fiamról is? — Magáról is alig valamit. — Az én fiam már hónapja is van, hogy nem adott magá­ról hírt. Vagy talán több is. Nem ír, de látták, bántódása nem esett, csak írás nem jön tőle ... Azért kérdezem. És Róza megy a kétségbeesés és a remény kényszere sze­rint este, hajnalban, esőben, akkor is, ha nehéz járni a Kis­köz útjain. Olykor azt hiszik, jó hírt hoz: megkocogtatja az ablakot akár a levélhordó madár, és vár, amíg ajtót nyitnak előtte. — A fiamat kérdezném ... A Don mellett látták. — Nekünk is csak annyit ír az ember, hogy él.., Meg ha győzünk, boldogok leszünk Nagy-Magyarországon ... 554

Next

/
Thumbnails
Contents