Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Egy szál ingben
Istennel meg a kormányzó úrral, elvitte a fiamat... Egy volt, ő volt csak egyedül fiú, mostoha nevelte, tudjátok. Egyszer írt csak, élt huszonhárom évet... emberek, ide gyertek, csak legyetek velem, öröme telik az Istennek... Büntet engem, örüljön a kormányzó úr is, hős fiam van, hősi halott... Az ülés merevítette görbe lábak esetlenül toppantak a kövekre. A borostás arc ráncai most a sírás vizesárkai. Kezével hadonászik a test, fogni, ölelni kívánna valakit, de nem mozdul feléje senki sem. Akik látják a vergődést, félnek, nem közelítenek az emberhez, a kerítések magasságával fedik testüket, a fejek látszanak csupán és a megrettent tekintetek. A fájdalmát kiáltó ember most a szemekben táncol, nem akarja, nem kívánja így senki sem, mégis a szemek fehérjén táncol körbe, ott, ahol beáramlik a világ mindenki legbensejébe. — Horthy Miklós katonája vagyok! — ordítja az ember —, itt vagyok, kormányzó úr, méltóságos, nagyméltóságú kormányzó úr! Vigyen most már engem is valahová ... Valahová ... vegyen magához, megfoltozom a cipőjét, a csizmáját, kormányzó úr, a hátára is varrok egy foltot, a köldökére is, legalább tudja, hogy mi a fájdalom ... Az utca felső része felől a kisbíró dobolását hallani. Már csitítják az embert, fogják a kezét, nyomkodják fejébe a kalapot, de nem csendesül. Ügy tűnik, testének fájdalma különválik, a táncoló-topogó lépések görcsös vonaglássá durvulnak. — Csend! — kiáltja a kisbíró. — Meghalt a fiam, kisbíró. — Közhírré tétetik ... — kezdené. — Ezt kell mondani, meghalt a fiam, itt a levél, ezt küldték . .. dobolj, és tedd közhírré. Van ennél fontosabb, kisbíró? Az utca alsó része most nagy boltozatú templom belseje. Az idő mozdulatlanná fagyott, zajt csak a szemek rebbenése tenne, de azt nem hallani, az embert nézi mindenki. Keveset jár az utcán, esztendő is elmúlik, míg látjuk valahol, mozgása, beszéde, s minden, amit tesz, most hihetetlennek tűnik. — Közhírré tétetik ... — Ezt olvasd, kísbíró ... Valakinek halt már itt fia, embe35 545