Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Az öreg homlokráncaiban egy pillanat alatt veríték nőtt. — Kóbor eb is lehet — vigasztalt. Másodszor közelebbről hallatszott a csaholás. A csempész bátorító nyugalma eltűnt. Kapdosva szedte a levegőt, és ijedten tekingetett körül. — A kutya megtalál — fordult felém. Foghíjas szája idétlenül morzsolta a szavakat. — Tekintsen szét — biztatott. Kissé felemelkedtem. A tengerilevelek hajlongó mozgásán kívül semmit sem láttam. Az öreg a földre hajtotta a fülét, és úgy hallgatózott. Ismét kutyaordítás mart a csendbe. — Jönnek — suttogta rekedten. — Valami szerencsétlennek a nyomára akadtak, üldözik... Balra fusson, kerülje meg a legelőt... Lövés dördült. Utána érthetetlen kiabálás hallatszott. A kutya most vonítva csaholt. Rémülten megragadtam egy tengeriszárat, a növény erőtlenül kitört, és én a földre dőltem. Az öreg már nem volt mellettem. Kiáltani akartam, hogy ne lőjenek... Felismerhetetlen hangok keveredtek a fülembe. Tőlem nem messzire rohanva törtetett valaki. Négykézláb mászni kezdtem egy tengerisoron. Másodszor is lőttek. Ügy képzeltem, már hallom a kutya lihegését. Vájni kezdtem magam előtt a földet. Felettem lövedék sivított. Hörögve másztam tovább, és hangosan imádkoztam. Elértem a vasutat. A géresi őrháztól nem messze szűk betonhíd ereszti át az erdőszéli mocsarak vizét. Ide menekültem. Hátamat a betonfalnak támasztva fújtam magamból az ijedtséget. Az üldözés zaja tőlem balra, a határ felé vonult, majd hirtelen elhalt. Biztonságban voltam. Akár indulhattam is haza, de képtelen voltam lábra állni. Előttem ébredezett a premontrei prépostság erdeje. Kölyökkorunkban bujkáló szerelmespárokra lestünk itt, s ha olykor a nyomukra akadtunk, a bokrok alól röhicskélve bámultuk ölelkezésüket. Lopott filléreken vettünk öten egy zacskó pemetecukrot, és idecsaltunk egy faluszéli süldő lányt. Kedveskedtünk neki, telekapkodtuk a kosarát gombával. Ravaszak voltunk, és mosolyogni is tudtunk. Fogtuk 41