Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

a kosarat, de csak azért, hogy a lány kezét és meztelen karját is tapinthassuk. Jolánnak hívták. Mi Julikának becéztük. Kölyökfalkánkban olyan is akadt, aki buzgalmában Júliát mondott. Lehet, hogy valami szerelemre csábító filléres regényben olvasta ezt a fenségesen hangzó nevet. A lány új nevét elkapta a többiek füle is. Jolánból percek alatt így lett Júlia. Júliáztunk egymást túlszárnyalva, közben egyre beljebb csalogattuk az erdő sűrűjébe. A legidősebb közülünk folyton cukorral kínálta, egyiket le sem nyelte, már a másikat nyomta a szájába. — Mutasd meg magad, Júlia —- mondta a lánynak egy fekete hajú suhanc. Jolán eleresztette a füle mellett. De másodszor már hárman is ösztökéltük: — Mutasd meg magad! — Láthattok. — Nem így. Egy pillanatra mintha megrettent volna. A cukrot sem fogadta el... Fáradhatatlanul kínálgattuk tovább, belediktáltuk az utolsó szemig. Aztán vagy az ijedelemtől, vagy a sok olcsó édességtől elfogta a csuklás... Védekezett és csuklott, mi meg ugrabugráltunk körötte, mint az erdei manók. A szánk kiszáradt a könyörgéstől, mire célt értünk. De megérte. Júlia gyermeklányteste ott feküdt előttünk tiszta meztelenségében az erdő avarán. Egy szemvillanás idejéig éhesen néztük, majd kitört belőlünk a gúnyos nevetés. Kíváncsiságunk jóllakott. Győztesen, rivallva szaladtunk hazafelé. A lány pedig sírva, megszégyenítve cipelte utánunk a gombás kosarat... Az erdő szélén álltam, és vártam a reggelt. E pajzán gyermektörténet emléke némileg enyhítette bennem a szökés izgalmát. Mentem, indultam volna már, mégsem mozdultam. Az öreg tanácsa óvatosságra intett: harmatos füvön sokáig árulkodik az emberi lábnyom. Türelmetlenül vártam. Órám nem volt. Nomád ősök módjára számoltam az idő múlását. Néma istentisztelet a har42