Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Előre kellett fizetnem. Egy pár vadonatúj bakancs. Ebben foglaltatott a tandíj és a „szekerezés" is. — Bizonytalan mesterség ez, itt csak a tegnap biztos — magyarázta hunyorogva. Egész éjszaka nem hunytam le a szemem. Remegve meredtem a meleg fényű csillagos égre. Az öreg, alighogy lehajtotta a fejét, elaludt, és akadozva horkolni kezdett. Két-három óránként váratlanul felült, megnézte a hold állását, majd visszadőlt. Hajnalodott. A hold koronája már közel hajolt a földhöz, amikor indulásra szólított. — Most már nekünk segít — mondta halkan. — Holdvilágos éjszakákon csak akkor vágjon neki, ha már a háta mögül világít... Hajnal felé álom öli a fináncot, a hold álmosítja el. Végigmentünk a kerten, és egyenesen beléptünk egy kukoricásba. — Az időt is jól kell megválasztani. Ez az átmenet a legjobb. Se világos, se sötét. Figyelje meg, zöldesszürke minden, ilyenkor könnyebb tájékozódni. Üres volt még a határ, csak a korán kelő pacsirta ijedt röppenései jelezték a hajnalt. Nem mentünk a járt úton, pedig ott kanyargott mellettünk, de nem is szakadtunk el tőle. Az árok szélétől öt-hat tengerisorral beljebb caplattunk. — Innen az utat is szemmel tarthatja, ha meg úgy kerül, el is rejtőzhet — oktatott az öreg. — Ebben az évben kapást vetettünk a határ menti dűlőkbe... Azt keresse mindig, a tengeriföldeket, július végére annyira megnő, hogy nincs az a finánc, aki keresztüllátna sűrűjén. Átléptük a határ vonalát. Kísérőm hirtelen megragadta a karomat, és lerántott maga mellé a földre. Váratlanul kutyaugatás csapott felénk. Az Öreg a tengeriszárak mozdulását leste, én az arcáról próbáltam leolvasni a veszélyt. Nyakán erősen kidagadt az ütőér, szeme fehérét elfutotta a vér. — Vadásznak •— mondta. — Hajnalban? — kérdeztem hitetlenkedve. 40