Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

között kéthetenként jártam erre tömött batyuval a hátamon. Finánc állt ugyan minden fa mögött, mégis itt lehetett legjobban megközelíteni a határt. A legelő tele volt mocsaras hajlatokkal. Hepehupás zsombékok között kis időre meghúzhatta magát a katonáktól óvakodó ember. Akkoriban a csempészek lövészárkának nevezték ezeket a torzsokokat. Jó búvóhelyek voltak, csak olykor hangosak. Ezernyi hosszú nyakú gém és szárcsa tanyázott itt. Ha az ügyetlenül lopakodó csempész megzavarta a madarak álmát, a félelem pillanatok alatt verítéket öntött a homlokára. Hiába volt sötét, a szárnyasok olyan félelmetes ricsajt csaptak, hogy még a holtak háta is beleborzongott. Az éjszakák osonó vándorai jobban rettegtek a vízimadaraktól, mint a határőröktől. A fináncok is tudták: ahol vijjog a szárcsa, ott ember mozog. Nem is fárasztották magukat, különösen nyáron, leültek a szőlőalji borházak padkájára, és vártak. A madarak hírül adták az idegent. Tizenöt év múltán most járok itt először. Minden rög emléket őriz: jó és rossz emléket. Erről az irdatlan legelőről tereltem hazafelé nagyapám villás szarvú fehér ökreit. Harminckilencben az agyagos gödrökben lapulva néztem, hogyan robbantják fel a magyar hadsereg katonái a csehek építette betonerődítményeket. Cseperedő legény korunkban itt hemperegtünk a süldő lányokkal. Ezek melengető emlékek. Aztán öt évig csak éjszaka láttam. Az éjszaka elbírta a veszélyt. Izgalmas, idegtépő éjszakák. Denevérek voltunk. A sötétben kifinomult a látásunk; a ravaszság és az óvatosság lett meghitt segítőnk. A tiltott út ravaszságra nevel. Háború utáni első mesterem egy minden hájjal megkent öreg csempész volt. Negyvenöt nyarának elején odaátról jöttem haza, egyedül. Meleg volt, éppúgy, mint most, csak egy hónappal fiatalabb volt a nyár. Az éjszakát egy határ menti parasztportán reszkettem végig. Az öreg kertjében volt néhány girbegurba szilvafa, azok alá vetett ágyat mindkettőnknek egy-egy maroknyi szénára. 39