Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Húsz év múltán is reszketés fut át rajtam, ha erre az éjszakára gondolok. A fölény a pilóta nevetésében is benne van. Vagy csak én érzem úgy? Felajzott érzékenység? Elég volna egy sértő mozdulat, a torkának esnék. Hátranyomnám a fejét, nézze, lássa az eget, úgyis odavágyik a fellegek közé. Szégyenkezve elfordulok tőle. — Van olyan nap, amely nem akar elmúlni... Voltak és vannak ilyen napok — mondom magam elé. A repülő csodálkozva néz rám, nem érti. Már áll mellettem. Üres cigarettásdobozt morzsolgat ujjai között. Köszönés nélkül otthagy. A tanyaház sarkánál jár, amikor visszafordul, és engesztelőn mondja: — Vasárnap a bozóalji leszállón leszek. — Eltűnik egy frissen mázolt barna ajtó mögött. Az erdő a hegy lábától jó kilométernyire kezdődik. Mehetnék országúton, talpalhatnék keskeny ösvényeken, mégis a rosszabb, a nehezebb utat választom. A szőlőtőkék rengetege szoknyaként öleli körül a hegyet; a kétszáz méter magasságban kanyargó út kövér asszony derekára kötött öv. Szeretek erre járni. Felülről láthatom a terebélyesedő falvakat. Valaha széles legelőrét fordult félkörbe a hegy lábánál. Aprócska tarka foltnak tűnt fel egy-egy csorda. A gulyások kalyibái sem látszottak nagyobbaknak a vakondtúrásnál. Néhány éve felszántották a legelőt, csak a javát hagyták meg kaszálónak. Július van. A tengeri már kötésen felül ér. Gyenge szellő fésülgeti a leveleket. Hullámzik a tábla; menetelő hadrend vonul a hegy lába felé. A repülőgép szöcskeként kuporog az erdő szélén. így messziről nevetségesen kicsinynek látszik. Késsel faragott játékszer a fák árnyékában. Leereszkedem a szőlők közül. Százszor megjárt ösvényen közelítek a leszállóhely felé. Negyvenöt és negyvennyolc 38