Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Ügy jártunk oda, mint mesebeli leánynézőbe. Télen jeges fehérségét néztük. Tavasszal virulását. Nagy melegekben nyugalmát. Ősszel pedig nyársiratását. Mentünk, mert bizonyosságot akartunk, megvan-e még a folyó. Kőműves Kelemen elmaradhatatlan volt. Nyáréjszakákon tűz köré kuporodva meséltünk. Iszogat­tunk, nótáztunk. Kőműves Kelemen állva, kezével az égre böködve énekelt. Juhásznótákat mondott mindig. Alig múlt éjszaka, hogy ne kérdezte volna meg: Mire való a nehéz élet? Mi értelme? Ilyenkor egy pillanatra eltört a nóta. Hallgattunk. S a csendben ő újra kérdezett. Hangosan, hogy keserűségét a füvek, a fák s az alvó madarak is emlékezetükbe véssék: Mire való a nehéz élet? Válasz helyett poharat nyomtunk a kezébe, és nótával vi­gasztaltuk. Magába törve ilyenkor a tüzet bámulta és a csillagokat, mintha fenti párját keresné a földi parázslásnak. Most is csak azt kérdezhetné, tűnődtem magamban. Nehéz válaszolni, vagy talán nem is lehet... Az élő mit mondhat a haldoklónak? Sajnálkozó, gyámoltalan, biztató szava­kat... Abbahagyták a harangozást. Ismét az utcát néztem. Va­sárnap ellenére néptelen volt. Az öregasszony pont alakját is felszívta a távolság. Mégis odaképzeltem az utca végére. Falu végének? Élet végének? Világ végének? Avagy pe­dig az élet elérhető vigasztalójának? Nem megyek... Szót sem tudnék neki mondani, még nem mehetek, határoztam el magamban. Láthatatlan kéz rántott rajtam, a kapufának dőltem, és eszelősen néztem a hosszú, széles utca végét. Gondolatban már az öregasszonyhoz társultam. E képzelt mozdulattól kissé megkönnyebbültem. De ez már menekülés volt. Erőtlen voltam ahhoz, hogy bevalljam magamnak: a haldokló kérdései elől menekülök. Időt akartam nyerni, távolságot. Valamikor úgy hallottam, messziről jött emberrel a halál türelmes. Éreztem, más választásom nincs, el kell indulnom a halálhírt vivő öregasszony után. Tudtam, messzire kell őt 362

Next

/
Thumbnails
Contents