Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

követnem. Lehet, hogy az ég aljáig is utána megyek, mert vigasztaló szót csak az élet messziségéből hozhatok Kőműves Kelemennek. Korai pásztorok havak szélére rakják a tüzet. A föld már meztelenkedik, de még hideg. Fagyos. Róza élete ilyen kis lángú, fázós tűz. Dermedt ujjai saját testének melegét tépték a tűzre. Ez pedig kevés volt. Saját élete megtartásához elég, mások melegítéséhez kevés. Nem is tűz ez valójában, inkább csak remény, a melegség, a nagy tűz életfogytiglani várása. Róza a cseresznyevirágzást őrizte bennem. Gyermekemlékezetem így látta először. Pünkösd vasárnapján, búcsúkor cseresznyét hozott a kötőjében. A két hegy hosszán egy fa volt, amelyen pünkösdre megpirult a cseresznye, a Rózáéké. A szőlőhegy felől jött, mozdulatlan fővel, mintha tavaszköszöntő körmenet zászlaját tartaná. Kötőjében zöld ágakkal takarta a cseresznyét; öltözéke színtelen, egyszerű volt. A tavasz és a pünkösd közepén szürkén hatott, akár egy páratlan vadgalamb. Nem volt rajta néznivaló, nekem mégis szembetűnt. Élete ezzel a nappal, a cseresznyés pünkösddel kezdődik bennem. Nem volt szép. Leány és asszony korában sem volt mivel hivalkodnia. Sovány termetét sokráncú ruhával fedte-takarta télen-nyáron. Templomba eljárt, de sem a vallás, sem a hit nem volt sajátja. A folyton születő gondok szűkszavúvá tették. Sokáig a hajnal és az este fogta össze szótlan életét. Középütt csak ritkán volt valami: durva, ráncos félmosoly s szemrebbenésnyire megenyhült tekintet. Vénségére mindezt megemésztette a várakozás. Az öregasszony leányemlékezete óta vár. Ötven esztendeje. Előbb az emberét strázsálta. Több mint huszonöt éve a fiát várja vissza. Az öreg fák időálló makacsságával mondja és ismétli: 363