Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

gatja. Fekete kendőszárnyaival az ismerős házak között csapkod. Kérdezősködik és sírva panaszkodik. A fiát várja még most is a háborúból. Jóformán megszállnia sincs hol. Házából gonoszul kisemmizték. Otthona már csak a falu, a táj meg az ismerős arcok alkotta környezet. Mégis jön, hazajár az alamizsnamosolyokért is. Lehet, hogy maga sem tudja, hová igyekszik most. Botorkálva megy, viszi a hír súlya. Viszi, osztani kívánja másokkal. Alig távolodik néhány lépésnyire, alakja felére zsugorodik; apró, fekete pont. Toronyból látszik ilyen kicsinek az ember. Szembejőve Róza is nagyobbnak látszott, mint így, elmenőben. A halál közelsége egyszerre élesebbé rajzolja a vonásokat, a valamikori mozdulatokat. Különösen a Berki Sándorét. Eddig csak az arcát láttam, ahogy szembenézett velem. Ahogy jött, köszönt és leült. Aztán már csak a hangok, a szavak uralkodtak. Szavakat vetettek az alacsony bútorok tetejére, s a füstös levegőbe is. A Berkiek homloka kísértetiesen hasonlított. Fekete hajuk kicsi háromszögben kezdődött, durván, mint az elsőnek megkezdett barázda. A reformátusok templomában már másodszor harangoztak. A harang egyenletes kondulása békésen hullott a síkságra. Engem mégis mozdulatlanná merevített; a halállal tusakodó ember arcát nagyította elém. Most fakó volt ez az arc, s egyre közelebbről láttam a barázdává durvuló vonásokat. Emlékezetemben Berki Sándor tekintetét kerestem. Fekete szeme volt s szigorú nézése. Mindig szigorú. Ha nótázott, ha mulatott, akkor is. Messzire néző, szigorú fekete szem. Alig két hónapja tucatnyi férfival ünnepet köszönteni hívott. Régi szokás szerint karácsony előestéjén a reformátusok tornyából énekkel köszöntötték az ünnepet. — Gyere velünk — hívott többször is. A konyhában álltunk. Berki Sándor, kalapját a kezében forgatva, fejét kissé megemelve, mereven nézett rám. — Nem mehetek. 359