Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

az ember, rajzanak körötte a barátok ... Elég egy kis botlás, szétrebbennek. Mosakszanak, magyarázkodnak ... Ennek a rendszernek sok a humánus intézménye, törődnek az emberrel, még meghalni is nehéz, de nem belülről jön ez. Az emberiességet hivatalból gyakorolják. Nálunk a kisfarkasok törvénye szab rendet, az emberek nagy része az erősekhez, a hatalomhoz húz ... Aki erős, az halad, aki halad, a köré sereglenek ... A bukottakkal a kutya sem törődik. — Ez is túlzás — szóltam közbe. Ingerülten rám kapta tekintetét, majd gúnyosan elnevette magát. Fiatalos mozdulattal felállt, kinyújtózott, és a gép felé indult. Néhány perc múlva egy füzetlap nagyságú képpel a kezében mellém térdelt. — Két hete történt — bökött maga elé. Földbe fúródott repülőgép roncsait ábrázolta a kép. — Márciusban együtt indultunk Csehországból — mondja szomorúan. — Egy helyre szállásoltak bennünket, összebarátkoztunk. Rendes ember volt. Meghalt. Azóta egyedül lakom. Szorongató csend ékelődik közénk. A képen kíváncsi emberek gyűrűje mered a szerencsétlenségre. — Kihagyott a motor — magyarázza komoran. — Nincs veszélytelen repülés. Hiába számolok százféle eshetőséggel, a százegyedik váratlanul érhet. Csak a földről látszik egyszerűnek... — Fél? Gondolkodva maga elé mered, és csak azután válaszol: — A veszélyt érzem. Van olyan nap, hogy nyolcvanszor, százszor is startolok. Minden leszálláskor jólesik megérinteni a földet... Nem hivalkodom, nem is túlzok, de érzem a veszélyt. A veszély tudata benne van sejtéseinkben ... Sokáig nem értettem az álmaimat sem. Szépek voltak. Munkánk izgalma csak az álmokban nyugszik el. Legtöbbször még most is anyámmal álmodom... Alig voltam hároméves, amikor apám huszonkilencben tüdőbajban elpusztult. Bátyám negyvenötben Duklánál megsebesült, és nyomorékon került haza. Anyám küszködött velünk, nyomorogtunk, amit csak az ő szeretete tett elviselhetővé. Számtalanszor 35