Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

kérdeztem már magamtól: honnan vette kiapadhatatlan erejét? Sovány, szikár asszony, vállain alig van mire akasztani a ruhát. Tizenöt éven át egyedül dolgozott meg négy hold földet. Szántott, vetett, sarlózott és kapált. Este meg mesélt, mesélnie kellett. Télen, nyáron mesével zártuk a napot, ez volt az esti imádságunk, ö feküdt, mi meg apró manók módjára figyelve ültünk az ágyon. Lehet, hogy egész nap a mese szálait sodorgatta magában, mert csak az első mondat ismétlődött mindig: Hol volt, hol nem volt... Holt apámat elnevezte erdei embernek, és olyan szép históriákat kanyarított alakja köré, hogy szagos virágágyon éreztem magam. Anyám minden mondókája a szépségről és jóságról szólt... Emlékszem, a mese feléig sem ért, elnyomta az álom. És így félálmában mondta tovább, ha elakadt az aranyat szállító szekér, rászóltunk. Ö felrebbent, és csorgatta tovább a medve látta szagos erdei mézet, cseppenként, reszkető, fáradt kezével. A szétszakadt szálakat aztán a mi képzeletünk fűzte össze a gyermekláncfű gyámoltalan szálaival ... A füvön feküdtünk. Ö féloldalt dőlve, én hasmánt. Most jólesett a csend vékonyka barázdája. A pilóta nem nézett rám, szokása szerint az eget bámulta. Mesébe illő kép: a rét, a rekettyés, nyárfacsoportok, távolabb a szántók dombja, itt közel a gólya és a repülőgép ormótlan alakja. — Jöjjön fel velem — állt fel hirtelen. — Elrepülünk a folyóhoz, megfürdünk. Váratlanul ért az ajánlat. Hirtelen támadt izgalommal körbe kapdostam a tekintetem. Semmi sem mozdult. — Most nem — utasítottam vissza. Rám mosolygott. Arcának merev vonásai felengedtek. — Megijedt? — Most nem. — Fél? Nem válaszoltam. Egy pillanatig várakozva nézte tanácstalanságom, aztán elnevette magát. Fölényt és kárörömet éreztem szaggatott nevetésében. Tekintetemmel a gólya lépéseibe kapaszkodom... Jó lenne megfogózni valami nyugtató gondolat morzsájában, de nincsen, nincsen ... Rét van, 36