Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Egy szál ingben
— Le vannak fütyülve ... — És mi lesz aztán? — Az már a következő pillanat. .. Nekem a jövő is jelen. Én ilyen vagyok, utálom a sóhajtozást és a romantikus képzelődést. Én akarok, én várom az élet örömeit, akarom és keresem... Értelmetlen ostobaság, belőlem is kiprovokálja a szónoklást... Most mire gondol? — A pokolra. — Maga komor ördög, mondjon valami szellemesebbet, valami pokoli tréfát, Lucifer. — Nem tudok. — Zene, fogjátok halkabbra a zenét — szólt ki az asztal alól Dana. — Illegalitásban vagyunk, és Lucifer énekelni akar. Halkabban ... A lábak mozgása lelassult, a zaj s a falon mozgó árnycsonkok távolabb riadtak tőlünk. — Énekeljen. — Amihez kedvem lenne, nem ide való ... Akármilyen kedvesen formálta is Dana a hangokat, ci SZ3,— vak teste egyre hidegebb lett. A fal, a tárgyak és az emberek lassan valami valótlan tájjá változtak. Olyan furcsa színű képpé, amit már sokszor magam elé képzeltem. Vágytam is. Most pedig érthetetlenül kövesedni kezdtek előttem az izgalomtól hevített mozdulatok. — Pokol nincs is, íródeák, kitaláció ez is, hülye képzelgés. Maradjunk itt, így. Illegalitásban egy kis szigeten ... Fütyülünk az emberiségre, néha kikukucskálunk, megnézzük az eget, aztán uzsgyi vissza. — Ez is csak mese. Az asszony megütközve hajolt el tőlem, keze hidegen csúszott le a vállamról. — Te mindent elrontasz ... A mesét is, a valóságot is, te pokolravaló ... Kételkedsz és ormótlan ellenvetéseid vannak. Érzed a dolgokat, csak még nem tudod ... Az élet örömeinek a keresése természetes dolog, nem? Vagy talán bűn? — Nem. — Hát akkor? — Olcsó kis örömökkel vigasztaljuk magunkat, önámítás. 23 353