Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

tőle, avagy biztatást lát a mozdulatlan szárnyakban? Ki ismeri a gólya gondolatait? — Repülőnek jelentkeztem, de csak azért, hogy magamra tereljem a figyelmet — folytatta. — Míg a Messerschmitteken gyakoroltunk, émelygett a gyomrom. Aztán megszoktam, bolondja, megszállottja lettem a repülésnek. Bizonyítani akartam, hogy sokra viszem. Eleinte a hiúság ösztökélt, azt hittem, aggódnak értem. Nem így volt. Később megalázottságom űzött a levegőbe. Már csak akkor éreztem jól magam, ha fenn voltam. Ötezer méteren felül úgy éreztem, megállt felettem az idő. Legszívesebben a levegőbe költöztem volna, hogy felülről, messziről láthassam az embereket. Voltak pillanataim, amikor zuhanórepüléssel irányt vettem a földre, vártam, pusztuljon minden velem együtt... Mégsem tettem meg. Sajnáltam a gépet, vagy talán visszariasztott a félelem... Végül már csak magamnak akartam bizonyítani. Csak azért is. Vállaltam mindent, kerestem a veszélyt, őrültségekre éhes farkas lett belőlem... Felindultan beszélt. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek. Tekintetéből és hangjából most éreztem ki először a fájó önkínzást. — Miféle ember maga? — fordult felém váratlanul, enyhe sürgetéssel. Zavarba hozott a kérdés. Vártam, gondolkodtam. Féltem, véget vetek közlékenységének. — Iróféle. Kétkedő ábrázattal sokáig fürkészte az arcomat. — Kevés maguk között az igaz ember ... Sok hazugságot összeírtak. — Nem mindenki tette ezt — mondtam bizonytalanul. Eleresztette a füle mellett, és megfontoltan, lassan tovább mondta: — Rólam is írtak, hetenként jártak utánam. Fényképeztek, kérdezgettek. Aztán kifényesítettek, leverték rólam a port. és beraktak az újságba. Ragyogtam, akár a tiszti csizma. Az ezredparancsnokság dicsérő levelet írt haza a falumba. A fényképem hetekig ott díszelgett a községháza hirdetőtábláján. Biztosan hallott már ilyen történetet. Amíg fent van 34