Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

chátus korában él... Én képtelen lennék erre. Nem csinálnék kaszinót a házamból. Dana előadásba zökkent. Beszéde vízen úszó fadarab volt. Ismétlődőn ezzel küzdötte magát a társalgások és hangulatok felszínére. Ez volt a felhajtóereje. A lány elszakadt az árváitól és külön táncolt. Köztünk siklott, ha valaki érinteni akarta, félrehajolt. Körbejárta a szobát, majd keresztül, toronyiránt ment. Kinézett magának egy pontot, embert vagy tárgyat, és annak irányában haladt. De hozzá nem ért senkihez, semmihez. A tiszta szenvedélyű ember mozgásiránya ez, ami sokszor az önkínzással határos. A lány táncot mesélt, párját kereső jó szóként járt köztünk. — Romantikus hülyeség az egész — fakadt ki Honzo. — Valahogy össze kell tartoznunk —- mondott ellent a feleség. — Furcsa filozófia — jegyezte meg az árvái felesége. — Milyen összetartozás ez? Baráti? Alkalmi? Szerelmi? — Vannak helyzetek, amikor szinte mindegy. Ez is olyan, most az együttlét a fontos. Ülhetnénk otthon is. Itt most mégis jobb ... Fonóba nem mehetünk. Tollfosztásba sem hívnak senkit. Rétek sincsenek itt körülöttünk. Hová menjünk? Vagy kérdezzem meg anyámat, nagyapámat, hogy mit szól egy ilyen szeánszhoz? Hol van már a régi világ? A népi igazságok? Mi sem teszünk mást, keressük önmagunkat, a magunk igazságát — fújta megállás nélkül Dana. — A szex felszabadít — vetette közbe a gróf. — Hányféle nemzetség ül itt egymás mellett békében. Történelmi pillanat! — Nagy szar — kontrázott Honzo. — Örökké felszabadulni valami alól. — Marhaság, pubertáskori marhaság — szólalt meg a zenekritikus. — Egy perc múlva hajba kapnánk azon, hogy ki a született politikus és ki a dilettáns. S voltaképpen akármit is mondunk, egyre megy, a politikához legfeljebb annyi közünk van, hogy szükség van a bólogatásunkra. — Mit tudsz te a politikáról, Zlatko? — kérdezte szigorúan a szerkesztő. 348