Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Az asszony mozdulatai természetesen könnyedek voltak. Ilyen volt öltözéke is, otthonias. Pongyolában jött. Egyszerű, társaságban mégis feltűnő. Ruhájából kellemes, de erős illat csapott rám. Ez zavart. „Tehát nem jött készületlen." Mintha hosszú szárú virágok csapódtak volna vállamhoz: a felismerés valószínűtlennek tűnt. Ugráló ponttá zsugorodott elém. S ott volt mindenütt, ahová néztem, akár a szempillámon megragadt csepp. Az asszony a heverő szélére ült. Fesztelenül. Pongyolája kétoldalt csúszott meztelen lábáról. Hagyta. Combjának barnasága a szoba félhomályával érintkezett először. Aztán az örömre villant szembogarakkal, majd a levegő melegségével, ami egyetlen hullámban csapódott a férfiarcokhoz. A csend rövid volt, akár egy mozdulat. A kimondatlan szavak hiánya mégis feszültséget teremtett. — Folytassák — mondta nevetve. A szerkesztő ösztönös mozdulattal a pohárhoz nyúlt. — Nem azt... A hirtelen szükséges emlékezet hallgatott. Szavak után kotorásztam magamban. A keresgélés egyszerre volt gyámoltalan és ravasz. Várta, ki kezdi a hódítást, a támadást — és hogyan. — Ünnepeljünk — jött meg a házigazda szava. Most az asszony nyúlt elsőnek a pohárhoz. — Arra, hogy találkoztunk — mondta nevetve. Koccintás helyett köszöntőt mondtunk, egyszavasat, rövidet. — Norok — mondta a zenész. — Az mit jelent? — Boldogságot... Boldogságunkra. — A szerelemre — mondta hangosan az árvái. Az asszony nevetett, és letette poharát. — Kávét, ki kér kávét? — kérdezte a háziasszony. Egyedül Honzo jelentkezett. — Iszunk? — hajolt a feleségéhez kérdően. 336