Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Manó — ismételgettem makacsul. — Manó. Manó ... — Fordítsd le! — szóltak rám ingerülten többen is. — Nem lehet. — Akkor igyál! — Mit csinálsz, Manó? — Zum, zum ... — Muzsikál — egészítette ki a háziasszony —, művész. Valahol messze csengettek. — Ez az! — kurjantott az árvái. Azt is hallottam, hogy kulcsra zárják az ajtót. Csak azt nem tudtam, hol. Mindaz, ami eddig történt, véletlennek tűnt. Pedig nem volt az. Ebben az esetleges jövés-menésben céltudatosság volt: a megérzés és szándék céltudatossága. Az idő szeptember végére járt. Kellemesen meleg volt még az este is. — Gondoljunk ki valami marhaságot — mondta Zlatko. Kérdően egymásra néztünk, s talán törtük is a fejünket. — Ünnepeljünk! —• kiáltotta a házigazda. — Mit? — Mindegy ... Ünnepeljünk. Kiköltöztünk a balkonra. Gyertyákat gyújtottunk, nyolcat. — Mindenszentek — mondta gúnyosan valaki. — Kivilágított temetőbejárat. — Megszeppenve elhallgattunk. — Dana — így mutatkozott be a jövevény. A szépasszony jött meg. A nagy nő. Férjét kereste, Honzót. Szólította, hívta. Hiába. Honzo puha legyintéssel válaszolt csak. — Ünnepelünk — invitálta mosolyogva az árvái. — Mit? — Egyre megy ... — Meghívnak? Poharat nyomtunk a kezébe. Néztük, vártuk, mit mond. Megitta. Ügy, egy hajtásra. Nem pózolt, élvezettel ivott. — Még egyszer — kínálta az árvái. — Köszönöm. — Lemaradt, így szokás. — Nem. Ismerem. Nem a szólásmondások szerint élek. 335