Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

más oka is. Nem tudom. Ha vendég jön, az egyetlen ágy szélére tessékelik vagy a földre. Akárhogy is alakul az ülésrend, a szemek az asszonyt tapintják. Nem fér el a sámlin, ruhájában is alig: kerek, gömbölyű cipó fészkelődik szögletes szűk helyén. Húszéves, kívánatos, piruló barnaság. Négyen cipeljük a szekrényt, a házigazda, a zenekritikus, a szerkesztő és én. E szorgoskodásnak nincs különösebb jelentősége. Nem nagy érték a szekrény sem. Az árvái egyhavi fizetése. Mégis úgy fogjuk, ahogy az elsőszülöttet szokták karra venni: az élet fontos mozdulatának kijáró tisztelettel. Lépkedünk, lépésről lépésre kúszunk fölfelé: morzsát cipelő hangyák vagyunk, akiknek a szándéka megfér egy szobában vagy annak sarkában. Ott ragadtunk az árváinál. Egy ideig a szekrényt néztük. Dicsértük is, ahogy a vásárról hozott jószágot szokták. Aztán inni kezdtünk. Pálinkát. A feleséggel csak később szaporodtunk meg. Lihegve, mosolyogva jött, mint aki érezte, hogy várjuk. Együtt ivott velünk, kínálgatás és finomkodás nélkül, körülkoccintgattunk. Sokszor. Jól éreztük magunkat. Ez a nap tulajdonképpen már régen megszületett, de eddig csak a gondolataink szélén élt. Gyorsan ittunk. Szomjasan. Kiürült az üveg. Közös pénzen hoztunk másat. Aztán szaporodni kezdtünk. De ez már a valóság és a képzelet határán történt. Mindmáig ott is rekedt meg, akár a barázdában meglapult nyúl. Félénken, riadva más emlékek neszétől is. összehajolva valami trágárságon csámcsogtunk, mikor egy sörtehajú férfi toppant közénk. Neki is pohár volt a kezében. Bemutatkozott: — Honzo. — Manó — csúszott ki a számon ... A sörtehajú jelenlétét nem értettem. Nem tudtam, mikor jött, honnan, merről. Ott volt. 334