Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

zelségét, örökké vigasztal. Az egész életem egy ronda forradás ... Minden sajnálkozás hazug. Ha vigasztaló szót hallok, fejembe tódul a vér, s az a csúnya forradás duzzadni kezd bennem. — Az élet fegyelem dolga is, nem lehet mindent az indulatokra bízni — szóltam közbe. Csodálkozva, szinte értetlenül nézett rám. — Itt vétik el — folytatta hevesen. — Az akaratról, az értelemről, az észről papolnak. Az „új embert" művelik. Pedig hát az embernek érzései is vannak... Szenvedélyei, érti? Indulatai, szenvedélyei. Maga is azt hiszi, hogy a mai embert csupán az esze kormányozza? Marhaság. Kutassa csak át a saját életét, hányszor cselekedett az esze ellenére. Tudta, hogy ökörséget tesz, mégis megtette. Egyoldalúak vagyunk, az igazságnak csak a felét mondjuk ki. Én úgy érzem, hogy ezt a rendszert a féligazságai gyengítik legjobban. Azt darálják, hogy az ember jónak születik ... Hazugság, én megismertem a másik oldalát is. önkéntelenül is heves tiltakozó mozdulatot tettem. De mielőtt szólhattam volna, folytatta: — Kinőttem az iskolás előadásokból... Húszéves korom óta nem panaszkodhatom, mehettem, érvényesülhettem. Közben az történt, hogy szerelmes lettem, megesik ez minden emberrel... Én az életemmel akartam fizetni érte... — Hiszékeny volt. — Könnyelműnek is bélyegeztek már. — Meg el is túlozza — próbáltam megállítani. — Én éltem, én tudom. Maga is furcsa ember, alig ismer az életemből egy keskenyke szeletet, és máris cáfol, ellentmond, vigasztal, mintha hivatalból tenné. Funkcionáriusok betegsége, helyreigazítják önmagukat... Aztán, mintha mi sem történt volna, gyalogolnak tovább. Ne haragudjon, velem ez már sokszor megtörtént. Az utóbbi két évben annyian oktattak, annyian magyarázták, hogy rosszul fogom fel az életet, érzékeny lettem. Nem szeretem, ha ismeretlen emberek pajtáskodva veregetik a vállam ... — Ingerült, keserű ember — szóltam tettetett nyugalommal. 32