Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

szótlansága hosszú hallgatásra ítélhet. Szótlan nézésünkből talán ezt érzi ki az árvái is. — A tied — kiáltja a zenekritikusnak, s már dobja is a lányt. Zlatko magához kapja Jolát, de megtántorodik. Imbolygó lépésekkel próbál egyensúlyozni. Arca riadt s restelkedő egyszerre. Fél. Lehet, hogy túlságosan mélynek hiszi a vizet, ami felett másodmagával lebeg. A lány is fél, görcsösen öleli a férfit. Ez már nemcsak a hiúság játéka, hanem a félelemé is. Iszonyféle a következő és kiszámíthatatlan másodperctől. Zlatko oldalra billenve dobta el a lányt. Nagy karjával a szerkesztő kapta el. Meghintázta, s felém dobta. Jola mosolygott. Hinta-palinta... Branyónak hintáztam tovább. Ez már játék volt megint: körbe-karikába. Virágtánc: „Lánc, lánc, eszterlánc.. Most kezek fonásán vittük körbe a lányt, fekve. Hosszú szőke haja a földet seperte körbe. „Lánc, lánc, eszterlánc .. Az emeletek magasságából szakadéknak láttuk a földet; alján hó fehérlett. De csak lopva kaptuk tekintetünk a balkon korlátján túlra. Mi most valahol meghatározhatatlan magasban lebegtünk. Egyikünk sem gondolt komolyan a mélységre, a tegnapra, a múltba vezető visszautakra. Arra sem, hogy innen valaha haza kell mennünk. Csak vittük a lányt körbe, s haja ösvényt sepert a földön, ösvény mutatása volt ez, csalogatás a tavaszba, a nyárba, az éjszakába, a virágok s a nőiesség szépségeibe. Már a szőnyegen ültünk. Ott ült a lány is, kissé sápadtan. Megtörtnek, fáradtnak látszott. Most inkább rétre vagy mezőségre illettünk volna, mintsem a szoba négy fala közé. Ügy éreztem, hogy a körbeüléssel most egy kicsit mindenki messzi otthon van. Ha nem is elérzékenyülő emlékezéssel, de legalább gondolatban. Mert földre heveredve egyszerűsödik az ember: szemérme, szégyenérzete is hamarább oldódik így szóvá és mosolygássá. Kizökkentünk a játékból. A hangulatból is. Egymást néztük, vártunk... 324