Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Jó kis hepceráj — nevetett Branyo, s kezével paskolni kezdte az árvái fiú feleségének a térdét. A szerkesztő italgőzös tekintettel mereven nézett maga elé. Zlatko Jolát nézte. Ügy oldalról, az arca vonalait méricskélve. A mérnök görnyedve ült, s a gyomrát fogta. Nem szólt, nem panaszkodott, de látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Szomjasan ittunk. Mindnyájan fenékig ürítettük a poharat. Ismét fejünkbe csapott a bódulat, akár a másodszori ölelkezés íze. Enyhén, mégis ingerlőn. De tudtuk, hogy még egy körtánc már nem lesz. A hevület ereje már elmúlt, kihúzódott a szembogarak szélére. A mérnök előregörnyedve nyögött. — Ne szarakodj, egy kis pálinkától — szólt rá az árvái. Amaz nem válaszolt, csak elmosolyodott kényszeredetten. — Kotródjunk haza — állt fel Jola, és hosszan nyújtózott. — Sehova! — állt fel Branyo. — Ez így semmi, rendes ismerkedés kell. Azt mondtuk, hogy össze fogunk ismerkedni mindenkivel... Űj emberek vagyunk ... Egyensúlyát vesztve a heverőre bicsaklott. A zenekritikust elfogta a csuklás. Visszafogta lélegzetét, befogta az orrát is, de ez sem segített. Csuklott. A házigazda négykézlábra ereszkedve a szoba egyetlen szekrényében kezdett kotorászni. Hallottuk, hogy körmei hegyével a deszkán kaparász. — Mit csinálsz? — hajolt föléje Jola. Amaz véreres szemével nézte a társaságot, és esetlenül csak annyit mondott: — Pszt! Ruhát, cipőt, ágyneműt dobált ki a szekrényből rendetlen összevisszaságban. Koppant is valami. Háttal dőlt a szekrénynek, s lábát a szennyes halomba túrva egy női fehérneműcsomóból pálinkás üveget göngyölt ki. — Ízléstelen és szemtelen — szólt elfordulva az árvái fiú felesége. — Emlék, nem látod, emlék? — hangoskodott a házigazda, feje felett lóbálva az üveget. Az üveg félig volt, és mindenkinek kétpohárnyi jutott 325