Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

a napfény. A föld porából nézve olyan, mint egy égi hal. — Utazott már ilyen gépen? — kérdezi váratlanul. — Igen. — Hogy érezte magát? — Féltem. — Mikor leszereltek, könyörögtem, tegyenek egy ilyen gépre, legalább másodpilótának. Elutasítottak ... Féltek tőlem. Értetlenül nézek rá. — Öngyilkosságot kíséreltem meg — mondja szégyenkezve.— Látja ezt a f orradást? Rosszul céloztam. Nem tudtam meghalni, kigyógyítottak ... Három hónapig idegszanatóriumban kezeltek ... Nem engednek nagy gépre, az orvosok azt mondják, az idegfeszültség rosszullétet idézhet elő. Ezen a ganajos targoncán legfeljebb a magam nyakát törhetem ... A repülő homlokát pír fogja be, s arcának vonásai megmerevedve eltorzulnak. — Pedig ha ismerné azt az érzést, amikor az ember keze alatt zúgni kezd egy ilyen hatalmas motor... Uralkodni rajta. Látja, hol jár már? Ahogy beszél, ajka fájdalmasan megrándul. Kissé elfordul tőlem, mintha felindultságát rejtené. Csend szakad közénk. Húszéves koromban sok halottat láttam, temettem őket. Énekeltem a koporsójuk és a sírjuk felett. Akkor még nem éreztem az elmúlást, nem hittem a holtaknak. Inkább visszaszámoltam a napokat, ismertem a kihűlt testek életét. Huszonhét embert temettem el, s csak eggyel nem találkoztam közülük. Ráncos képű cigányasszony volt, vendégségben halt meg. Olyan volt az arca, mint egy fekete rög. Milyen messze van egymástól a pilóta és a cigányasszony ábrázata! Az emlékezet mégis összetársítja őket. Miért? Amaz már elporladt. Ez magát faldosva kínlódik. A holtak élőkre — élők torz arcára emlékeztetnek. — Minden seb begyógyul — kapok ismét a szóba. — Ne vigasztaljon. Ez ingerel a legjobban. Nagyon szeretem az anyámat, de egy óránál tovább nem bírom a kö31