Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

füstös. Jó volt itt lenni, de valahová mindnyájunknak mennie kell. Mesével és szóval röpködünk tájról tájra. Mindegyikről legalább néhány szót mondunk vagy gondolunk. Vonz a boróka illata, amiről a trencséni fiú beszélt. Ez pedig feljebb terem az eddig mesélt szépségeknél. Megszívtuk magunkat fenyőlevegővel. Nem volt elég ez sem. Már vitt, sarkallt az ital gőzének merészsége is. Máshová. Még magasabbra. Meredek hegyoldalakon négykézláb kapaszkodva: a havasokra. Az árvái fiú csábított bennünket erre. — Havasokra kell menni, onnan nézni a világot... Követtük. Jártunk három havasok fehér meséjében.. Káprázott a szemünk. Kis híján hóbálvánnyá dermedtünkS innen, a vakító magas tisztaságból az egymagunkat szült darab földet kutattuk, kerestük. A Sajó-völgyi mondta: Én most ott szeretnék lenni. Én a Tisza mentét vágytam ... S mindenki azt, ahonnan útra indította az élet. Melyik a szebb? Salamon hallgatott. Nem kínálkozott itélőbírónak. Nem is kértük, hogy tegyen igazságot. A szerkesztő most a konyha falát kopogtatta meg háromszor: akárha hegyoldalak kőfalát kongatta volna. Mindhárom ütésnek rezgő visszhangja kelt. Szőke leánnyal szaporodtunk. Rádiós, és Jolának hívják. Kedvesen, megértően vette tudomásul hangoskodásunkat.. Kínálás nélkül beült a sarokba. Az árvái és Zlatko, a zenekritikus közreülték. Szorosan, hogy másnak még a gondolata se férhessen közéjük. Branyo pálinkával kínálta a lányt. — Bort iszom — mondta határozottan. — Az nem ital. — Én azt kérek. — Hol van az a magyar? — keresett szemével az árvái— Az beszél folyton a borról. Töltöttem a lánynak. Megízlelte, s egy hajtásra kiitta. — Fincsi — mondta, s finoman megnyalta a szája szélét.. Cigarettára gyújtott. Hosszan maga elé fújta a füstöt. 318