Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

öszi kökörcsint szed neki, és nevetve magához öleli. — Tavasszal gyertek el, amikor szamócát meg málnát lehet szedni az irtványokon ... Az a szép, akkor járnak a lányok is erre ... Elérünk a ház bejáratához. Az öregasszony ráncos mosolygással már a kapuban vár. — Hideg van, ez már a tél szele — mondja fázósan, s mindnyájunkat maga elé enged. Forralt borral, aszalt szilvával és körtével kínál. A nagy asztal ismét terítve van. Közepén széles karimájú gyertyatartók, annyi, ahány a szék az asztal körül. Most csak hat gyertya ég. Ennyien ülünk vacsorához. Evés közben szó nem esik. Az asszony szempillája idegesen remeg. Egyedül ez árulja el korábbi felindultságát. A férfi nem néz egyikünkre sem. Fél szemmel, kapkodva anyja mozdulatait lesi. Készséges és szolgálatkész hozzá. Ügy eszik, akárha Krisztus keresztje alatt fogyasztaná vacsoráját. Szégyenérzettel, bűnbánattal. Branyót azóta is így ismerem. Más arcát azóta még nem láttam, csak ezt a szégyenkező bűnbánatosat. Ez a pillanat állt meg benne: időválasztóként. Lehet, hogy most, ottjártunkkor, de valószínűleg már régebben. Ezt pontosan nem tudni. De érezni élete kettősségét: a valamikorit, a messziből ködlő erdőséget, képeket, arcokat, gyermekkori futásokat, a visszafelé menő időt. A múlt idő: szép emlékezés és keserű indulat egyszerre. Nemcsak hangulat, töltet, ami helyzetenként feszíti meg idegeit. Ez a feszültség rejtve van énjében, s az élet helyzeteitől függ, tompul-e vagy erősödik a visszafelé menő idő. Látni életének másik részét. A mostanit, a mindennapit. Korán keléseit, éjszakába nyúló, köhécselő cigarettázásait. Barátkozni akarását. Valahol egyedül érzi magát. Társaságot hív magához, s keresi az együttlét alkalmait. Ha máshoz hívják, üres kézzel sohasem megy. Nem akar feltűnni, de jelen akar lenni ott, ahol emberek vannak. Mintha kártérítést akarna fizetni a múltért, kárpótolni magát a jelennel. Mostanában gyakrabban jár haza. Kéthetenként, de ha313