Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Egy szál ingben
tottunk lefelé. Zord, mogorva, kemény fájú bükkösrengeteg. A fák sűrűjéből nézve az erdészház teteje öregasszony kendős feje. Színe Összeolvadt a fák törzsével, de alakja konokul elválik az erdőszéltől: távolságot tartva, akár az öregek tükörbe nézése. A férfi egész úton nem szól. Megalázott. Érzi, tudja, saját indulata tette azzá: kutyaként előttünk vagy közöttünk megy. Hárman kullogunk utána, mellette. Kérdéseinkre csak ímmel-ámmal, az orra alatt motyog valamit. Inkább magának beszél. Amint a tisztás szélén kiérünk az erdőből, egyszerre megváltozik. Kedves lesz. Félszeg mosollyal magyarázza a vidék őszitéli szépségeit. Almát szakít háromféle fáról is. Zavart tekintettel kínálja mindhármunknak. Anyjáról, apjáról, múltjukról kerüli a szót. Érezhetően küzd magával. Szavakba, mondatokba kapva esetlenül próbálja ellensúlyozni előbbi kitörését: kendőzni, feledtetni akarja. — Nálunk decemberben kötésig ér a hó — mondja hirtelen. — Az iskolában csörgőnek csúfoltak ... A lábam közivel húztam csíkot a hóba, és rám fogták, hogy megfagyott a mogyoróm. A vendég fiatalasszony kuncogva félrefordul. Férje savanyúan mosolyog. — Nagy teleken a konyhaajtóig jönnek az őzek — folytatja. — Borjaztak már a kertünk végén is. Választ egyikünktől sem kap, s ez még bizonytalanabbá teszi. Érzi, hogy mesterkélten hangzik minden szava. A táj meseországok legkellős közepe. Mielőtt eljöttünk, sokat mesélt erről. Olyan, ahogy mondta. Az ösvényre Jancsit és Juliskát képzeli az ember, amint jönnek és megállnak a mézeskalács ház előtt. A százféle szépségen túl mégis a délutáni párbeszéd görcsösödött belénk. Branyo tudja ezt. S udvarias hallgatásunk félszegségét csak erősíti. Udvarias akar lenni, előrefut, aztán gyermekes bakugrásokkal körülugrándoz bennünket. Kézen fogva futásra bírja a fiatalasszonyt is. 312