Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

bántottak senkit, csak tisztálkodtak és vendégeskedtek. A fakádban előbb megmosták a cselédlányt, aztán magukat mosatták vele. A férfi kifulladt a felsorolásban. Az öregasszony tettetett kedvességgel kérdezte: — Nem volna kedvük erdőnézni? Branyo most már bágyadtan folytatta: — Olyan éjszaka is volt, amikor éjfélig menekült magyar katonatiszteknek terítettél... Éjfél után meg a partizánok és szökött katonák zsákjaiba tömködted az ételt... A maradékot. Az öregasszony nem tiltakozott. Különös csend után csak ennyit mondott: — így tudtunk csak megmaradni. Mindenki hallgatott. Zsibbadtan, szemlesütve ültünk a nagy asztal körül. Branyo magába roskadtan a falnak dőlt. Ahogy indulata ellobbant, báránnyá juhászodott. Véreres szemével az anyja tekintetét kereste. Félelemmel, gyámoltalanul nézett, bűnbánattal, mint Krisztus halálakor a nagypénteki gyülekezet öregjei. ösz eleje volt. Kint szél csapott a fák közé, s a bükkös zúgni kezdett. Erősen, öreg templomi orgonák mély hangján. Nagy erdőhöz méltón, völgyek és magasok hangját egybefogva. Az öregasszony almával kínált. — Kissé fanyar, itt termett —• mondta zavartan. — Korai fajta, de így is nehezen érik be. Nálunk rövid az ősz. Aztán erdőnézni mentünk. Akárha bírósági tárgyalóterem padjaiból mozogtunk volna kifelé. A férfi szédülten támolygott ki a házból. Az öregasszony a kapuig kísért, s ott magához húzva félhangosan mondta: — Ne bántsák, megnyugszik... Ez olyan nála, mint a roham. Szelíd ember ő, csak egyszerre két dolgot nem szabad csinálnia: inni és emlékezni. Ha ezt teszi, bolonddá válik. Branyo ment elöl. Céltalanul, fákhoz ütődve, ösvényről ösvényre csapva, mintha mély kábulatból térítené magához az ismerős táj és a csípős szél. Félkört jártunk a kanyarodó gerincen, majd völgynek tar311