Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

tona kiabál valamit. Nem értjük. Integetünk, hadonászunk. A kormányos evezővel mutatja haladásunk irányát. A gép emelkedve távolodik a gátszakadás felé. Kint vagyunk a falvak közti nagy vízen. A Duna felől nagy a sodrás ereje, még mindig jön az ár. Vízi ösvényt hagyunk magunk után, az öregember ezt nézi, aztán a távolt méri hunyorogva. Valamivel elmúlt délidő. Kalapját a homlokába eresztette, de így is szemébe vág a vízről verődő fény. Egy hónap múltán ma süt először a nap, s ez jó érzés, kissé talán könnyíti az emberekre súlyosodó terhet, s a komorságukat is oldaná, de a látvány ijesztő, amerre a szem ellát, minden vízben áll. A járási ember a csónakban ülőket nézi. Kutató szeme fáradt. így szakállasan, elgyötörten, próféták képét idézi, s ez nem is túlzás. Fülemben még visszhangzanak kiáltásai... Aki így tud szólítani bárki ismeretlent, az szereti az embereket. A golyvás a szitáját meregeti szüntelenül. Zavart elméjével is fáradhatatlan. Mese lophatta lelkébe a nagy, aranyos folyó álmát, azóta várja, akarja a nagy kincset, mint mindenki más. A két katona az est lehetőségeiről beszélget. — Kivonulunk a korzóra — mondja a szlovák, és összenevetnek. Az estébe érve szétmegyünk, gondolom keserűen. Már látszik a víz széle. Érkezésünk időhöz van kötve, s már késünk. A kormányos tudja ezt, mégis félkört ír még, mint a messzi tengerekről érkező hajó. Leveszi a motor fordulatszámát. Nem siet, neki mindegy, veszem tudomásul. Most jut eszembe, a nevüket sem kérdeztem. Talán fölösleges is. így jobban megtartja őket az emlékezet. Az arcukat, a hangjukat, mozdulataikat, a zúgó vizet... Az egész napot meg az előzőket is, mint életem mindig jelenlevő napjait. Sötétség beálltán alaktalan monstrum a házunk, csendes kőkazal. Színe a napszakokhoz igazodik; nappal világos, 298