Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

tunk mindketten ... A háború után kitelepítettek Csehországba. Ha menni kellett, mindig megtaláltak. Ügy jöttek ránk, mint ez a víz; a hazajutásunk pokoljárás volt mindannyiszor ... Ezért is nem akarok én innen elmenni. Már nehezen hiszek, annyiszor becsaptak ... Már a második mellékutcát jártuk. A rontás képe udvarról udvarra kísértetiesen hasonló. Alacsonyabb helyeken a házak derekáig tarol a víz, a magasabban levőket térden felül mossa. — Özönvíz — mondja hosszú hallgatás után a kormányos. — Ilyen lehetett Noé idejében is. A hívó emberi hangra éhes állatok kapaszkodnak a tetőkre: kutyák, macskák, szárnyasok nyöszörögnek és kárálnak kérlelőn. Egy kiskertben rózsafák szúrós törzse közt apró malacka küszködik a vízzel, — Emberek!... Emberek! Ha van élő, szóljon! — válaszol hátborzongató kiáltással a járási. — Berekedt — jegyzi meg zavartan a dunai ember. — Én kemény voltam, ő meg hajthatatlan — kapott a csenden ismét az öreg. — Ki máson tölthettem ki a mérgemet, mint a legközelebbin. Papot, tanítót, egyházat, jegyzőt, őrmestert, bírót nem bánthattam... így éltünk. Parázsról keltünk, parázsra feküdtünk ... Most bánom, hogy ilyen voltam. Sok mindenről nem tehetett... Különösen az fáj, hogy szót se válthattam vele, mielőtt elment... Megkövettem volna térden állva. Nem hitem szerint való, de térden állva szóltam volna. Egész idő alatt könny ült a szemében. A szavakat ritkás fogai közül valósággal morzsolta magából. Ügy éreztem, öreg fatörzs beszél, s minden egyes szó visszhangot verve koppan a csónak alján. — Igaz — mondta a mezőt nézve —, hajthatatlan volt leány korában is ... Míg papi szóval is nem lett az enyém, nem engedett magához ... Az volt a kaszáló, látja, ott a kertek alján, oda járt hozzám ... Elhallgatott. Öreges restelkedéssel a csónak fenekét bámulta, aztán fölemelte a fejét, s hunyorogva a nagy messziségben keresett valamit. 295