Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Mindnyájan hallgattunk. Egyenletes időközökben csak a katonák evezői horzsolták a csónak káváját. — Ott lett a nászúnk is — folytatta száraz torokhangon. — Valami babonát suttogott a fülembe: „... Ott váljak el tőled, ahol lettem neked." Valahogy így... Nevetett is. Ki gondolt akkor másra, háborúkra meg halálra ... Ennek harmincnyolc esztendeje meg öt napja, ha már ideszámítom a víz jövését is. Abbahagyta a beszédet. A víz zúgása is mintha mögöttünk maradt volna. Találkozásunk pillanatai, makacskodása mindnyájunkat ingerültté tett. A két katona ellágyult ábrázattal nézi az öreg nagy, csontos arcát, pedig nem sokat érthettek a szavaiból. Hátrapillantok. A járási ember háttal ül a csónak orrának. ö is vár; szeme lázasan csillog. A kormányos arca nyugodt, rezdületlen, enyhültebbnek látszik, mint órákkal ezelőtt. Szigorú parancsot szegett meg az öreg: amikor mennie kellett, elbújt. Tegnap egy helikopter pilótájával beszélgettem: „Nem értem teljesen azokat az embereket, akik megvárják, hogy értük menjünk, és erőszakkal cipeljük el őket" — mondta fáradt indulattal. Nem a mosoly órája ez, tudom. Még az elérzékenyülés is gyengít. Az öregre mégsem haragszunk, s még örülünk is, hogy köztünk van. Nem jöttünk hiába. A falu végén még egy embert vettünk föl. Ezt a járási vette észre, amikor a nagy vízre kanyarodtunk, és visszanézett. A ház, amely mögött meghúzódott, oldalt dőlt a vízbe. Teteje kiterpesztett szárnyként borult a szétmállott falakra, mint egy fészkén pusztult nagy madárra. Az ember egy farakás tetején állt, és fakeretű nagy szitával meregette a vizet. Hallhatta, hogy jövünk, de nem vett rólunk tudomást. — Mit csinál? — szólt rá a vezető. Az ember fölegyenesedett, s hökkenten meredt ránk. Torz arca ijesztő volt. Nyakán labdányi dudor, amely görbévé tette a feje tartását. 296