Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Emberek! — hangzik a rekedt kiáltás. Szorosan a kerítések mentén haladunk, szinte háztól házig. Hiába csukták be a kapukat, kinyitotta őket a víz: az egyik udvarból kifelé folyik, a másikba befelé szakad, dühösen és kiszámíthatatlanul, mint a vadállat. — Ez a legrosszabb, az ár eleje. Ilyenkor nagy az esése, és nyomása van. Míg el nem egyenlít alacsonyt a magassal, így tesz! Zúg meg kavarog —• magyarázza hátam mögött a kormányos. Szétnyílt nagykapun bekanyarodunk egy udvarba, így parancsolta a járási ember. Alacsony parasztház. A hátulja — innen kaphatta először a vizet — megroggyant; az eleje rémülettől meghökkent ember ábrázata. Próbáljuk az ajtó kilincsét, zárva. Az ablak alá evezünk, ez is gondosan zárva. Az alsó ablakszem magasságáig víz áll a házban. Az utca felőli szoba kísérteties látvány. A benti víz mindent megemelt: a bútorok lebegnek, egy szekrény — ajtaja kettényitva — fehérneműdarabokat ereget magából a megadás jeleként. — Siralomház fehér zászlókkal — dörmögi a dunai ember. A két fiatal katona sápadtan mered be az ablakon. — Uszoda — mondja az egyik csehül, s körmeivel megkocogtatja az üveget. Lélegzet-visszafojtva várunk, ösztönösen reménykedve, de semmi jel, nem is lehet. A katona még egyszer kopog, de ez már idegesítő: olyan mozdulat ez, amit megismételni nem lehet. Két paplan lebeg a vízben, s lassú süllyedésben forognak. — Bent is áramlik — motyogja maga elé a másik katona. Valóban, a víz kering, s vele a tárgyak is. Időnként öszszekoccannak, az ágy lába a szekrényhez koppan. Előbb fadarabok verődnek egymáshoz, aztán vasak kondulnak össze. Faluvégi kovácsműhelyekből hallatszott úgy a nagykalapács. Emberi beszédnek is visszhangja kél, nekem úgy rémlik. Hátrafordulok. Semmi! Az áradó víz zuhogása a legmélyebb és a legma288