Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

víz. — Kis híján odavesztünk — mondták reszketve. A harmadik, a halált is vállalva, „hazament szétnézni". Nagyfalu utcáján ladikkal hajózunk végig. A víz még mindig zúdul, mint hívatlan vendégeket, kifelé sodor a faluból. Erővel tudjuk csak a házak közt tartani magunkat. Időnként megállunk, s a csónak orrában ülő ember fölemelkedik, tenyerével tölcsért formál a szája elé. — Emberek! — kiáltja elnyújtva. — Van-e még itt élő? ... Emberek! A víz zuhogásával nehezen birkózik a hang, de ha közel szorulunk a házakhoz, hallható. A csónak nagy, erős vízi jármű, favágók használják. Motorja is van, de a faluban kockázatos volna használni. Két katona van velünk, most ők eveznek. A kormányos dunai vízi ember, favágó, itt ő ismeri legjobban a járást, a falvakat, az utakat, s ha a mezőség vizein vagyunk, sorolja a dűlőneveket is. Így, a víz tetejéről is tudja a határt. Nem veszélytelen, amit teszünk: hacsak nem vagyunk ház vagy emelkedő védelmében, megperdül velünk a ladik, köröket fordulunk a sodrásban, és rohanunk a vízzel. A dunai ember magabiztos, ő nem fél. Néhány erős mozdulattal „kivesz" bennünket az árból, csöndesebb vízre igazít. — Emberek! — kiáltja ismét a borostás arcú. ő a járásról jött. A háta mögött úgy mondják: „a járási". Napok óta vízen van már. — Nem láttam én azt még aludni se — mondja a dunai. — Enni is csak éppen, ö hajt bennünket is. Először haragudtam rá, de most már értem őt. — Hivatalból teszi — jegyzem meg kelletlenül. — Ez nem olyan, veszélyben azt megérezni... Ez félti az embereket, jót akar. Főleg az öregekkel van baj. Nem akarnak elmenni. Nehezen fogadnak szót a kitelepítési parancsnak ... Félnek e szónak még az említésétől is. Bujkálnak a padlásokon. De a víz sok, több, mint bármikor azelőtt, a házak meg gyengék, különösen a régi építésűek... Nagy részük kő és alap nélküli... Mi kell annak? Csak egy hétig álljon a vízben, öreg faluk ezek ... 287