Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

városa... Tékozolnak, rombolnak. Itt csak a pénznek van értéke... Elkísért bennünket a nagy sárga ház kapujáig. Tőle tudtuk meg az előző lakó nevét: Hermann Fischer. A bányaigazgatóság tanácsosa volt. Nevét később a házban talált porlepte könyvek első oldalán is megtaláltam. Másnap a mérnök virágot küldött Nellinek. Selyempapírba csomagolt szegfűcsokrot. Gavallér. Meglepetés villant Nelli arcára, örült. Vigyázó mozdulatokkal egy karcsú vázába rakta a virágot, és az asztalra tette. Szótlanság és kesernyés virágillat tapadt közénk. Én a porcelán oldalára lehajló páfrányleveleket néztem. Nelli egy földig érő nagy tükörben a haját igazgatta. — Nem tehetek róla — mondta kissé oldalt fordulva. — Udvarias. Ügy látszik, ez itt így szokás. Mentegetőzött. Zavaromat érezte, nyugtatni akart. Fejemre borította szétfésült haját. Először történt, hogy nem viszonoztam a közeledését. Fehér és piros szegfűszálak színét itta a tükör. Illatukat megsokszorozva verte arcomhoz a nagy, rideg üveglap. Az akna felvonója előtt mindig hosszú sor kígyózott. Szorosan egymás mögött álltunk, szinte egymásra dőltek az emberek. A mélységtől való félelem verítéket sajtolt a homlokomra. Titokban Hans Müllert lestem. Eltökéltem magamban, hogy ha lejön az aknánkba, lassan, araszonként melléje lopakodom. Ott, ahol csak térden állva lehet dolgozni. Kinéztem már egy nagy követ is, amit könnyen meg lehet lazítani. Éreztem a gyűlölet forróságát, úgy jött, mint a láz, alulról felfelé, a halántékom felé haladt. Nelli meghívta vacsorára. Nekem csak akkor szólt róla, amikor megszólalt a csengő. A mérnök ismét virágot hozott, fehér és vörös szegfűszálakat. Ridegen fogadtam. Ahogy kezet fogtunk, egymásba vágott a szemünk. Nelli mosolygott, és feltűnően kedves volt hozzá. Evés közben a mérnök keveset beszélt. Inkább figyelt, a falakat nézte és a bútorokat. Majd váratlanul felállt, s vigyázva leakasztotta Hermann Fischer családfájának fényképeit. Huszonhét fényképet mutatott. Pofaszakállas öregek, 277