Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nyoma sincs az örömnek. Megdöbbenti a csend, ö emberekre, sok emberre, forgalmas utcákra vágyott. Egy emeletes, nagy sárga ház kapuját nyitják meg előttünk. A bal oldali házsornak ez a legsárgább és legrangosabb épülete. Felső ablakai szembenéznek a vendéglő bejáratával. Itt áll meg az autóbusz, itt bonyolódik le a reggel és az este forgalma is. Hét szobája van a háznak, négy lent, három az emeleten. Hátul, az épület mögött széles kert nyúlik fel a hegyoldalra. Beosztása hasonlít a Gallaiékéra: kör alakú virágágyak, azok közepén rózsafák, aztán fehér kaviccsal beszórt ösvények, majd füves háromszögek — és megint ösvények. Mintha egy céltudatos kéz rendezett volna egyformára és szabályosra mindent. Hans Müllernek hívták. Nekem már az ajtóban szemembe tűnt, amint a zajos italozókat nézte hosszan. Feltűnő ember volt, magas, nyúlánk termetű. Fiatalnak látszó arcán kétoldalt ránc futott. Kétszer is rám nézett, mielőtt felénk indult. Mértéktartón meghajolt, és az asztalunkhoz ült. Később bemutatkozott. Hans Müller. Kávét és konyakot rendelt. Nem volt tolakodó, a társalgást sem erőltette. Érkezése előtt az urániumsugárzás veszélyét magyaráztam Nellinek. Most zavartan hallgattunk. Müller az ablakot nézte, azon túl a Schick-tornyot, alatta a rabok fabarakkjait. Kis idő múlva mi is azt tettük. A Schick-tornyot bámultuk, a barakktábort, szögesdrót kerítését, felette a hegyeket. Két nap múlva ismét elmentünk a kávéházba, öt előtt tíz perccel indultunk, ötkor érkeztünk. Szakasztott úgy, mint az előző városban. Hans Müller is megjelent. Ahogy meglátott bennünket, egy pillanatig tétovázott, aztán felénk indult. Már tudtam, hogy német mérnök. Hozzátartozóit kitelepítették. öt magát mint nélkülözhetetlen embert itt tartották. A magányra panaszkodott: — Naponta jönnek az új emberek, ez most az aranyásók 276