Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Nem érzek részvétet az özvegy iránt. Lehet, hogy jó szót vár tőlem, biztatót. Nem tudom vigasztalni. — Most már maga a családfő — mondja tagolva a szavakat. Matild, a kisebbik lány tágra nyílt szemmel rám mered. Hirtelen nem tudja, mit kell tennie. Attól tartok, térdre esik előttem, s imádkozni kezd. — Jöjjön vissza hozzánk, mein Kind. Férfi nélkül nem lehetünk. Nelli meglepetten néz rám. Arca kipirul, lélegzetvételén érzem a feszülő izgalmat. — Nem. Azt nem — mondja határozottan, és feláll. A három női tekintet egymásba tapad. Gallainé a kisebbik lányára néz, aztán rám függeszti kérdő szemét. Matild sírni kezd. Előbb állati nyüszítéssel, majd rázkódó, fuldokló zokogással sír. Végül is egyedül utazom haza. A búcsúzás szótlan és szomorú. Nelli sem mosolyog. Talán csak most ért el a tudatáig, ami történt. A felgyülemlett sok-sok kérdést megint csak magammal viszem, kettőnk dolgáról most sem eshetett szó. Napokig kábult vagyok. Egy hét múltán újra kávéházban kötök ki. Nagy pohárból öntögetem magamba a pálinkát. A fekete hajú nő is előkerül, és hajszálra ismétlődik a legutóbbi jelenet: — Egyedül van? — Hagyjon. — Hőscincér. Kacérkodó, csalogató gonosz nevetéssel élvezi zavarom. — Ilyen pofával hódítani kell. Hűségével csak a klozettra járhat. Eltaszítom magamtól. Rendelek mindenkinek, aki a közelemben van. Barátkozni akarok, mindegy, hogy kivel, csak emberek legyenek mellettem. A nő szemtelenül törleszkedik. Másodszor már nem utasítom vissza. Hozzám ül a bárpult bakjára, és ő intézi a rendelést, vigyáz rám, anyáskodik felettem. Szódával itat, aztán kávét tart a számhoz. — Bántottak? 264