Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nyok verődtek össze, hogy árgus szemmel figyeljék a hozzátartozókat. Azoknak arca pedig nem árult el semmit. A három szempár mintha fadarabot nézett volna a koporsó helyén. Meleg volt. Nelli karja meztelenül világított a fekete ruhák sűrűjében. Nem restellte, így tartotta természetesnek. Nem gyászolta apját, nem sajnálta. Karonfogva lépdeltünk a koporsó után. Nelli olykor teljesen rám nehezedett. Ujjainak szorítása most ellenszenvesnek tűnt fel, kedvem lett volna eltaszítani magamtól. Tudom, nem szerette apját, mégis. A halottnak tisztelet jár. Nelli most is csak magára gondol, nem gonoszságból, ösztönösen. Még itt is éreztetni akarja jelenlétét. Anyám jutott eszembe. Az mindig feketében jár, már harminc éve gyászolja apámat. Még sohasem gondoltam rá, hogy ő is meghalhat. Nem panaszkodik, fáradtságát, filléres gondjait nem rója fel senkinek. Van, él, cipeli az életét. Utoljára a bátyám temetésén láttam sírni. Másként gyászolt, mint ezek. Rázkódva sírt. A temetés előtti napon elgyalogolt a Dukla-szoroshoz, és zsebkendőjében földet hozott arról a helyről, ahol megsebesült a bátyám. A temetésen gyengéden belekaroltam. Eltolt magától. — Azért van, mert istentelen volt. — Ezt ismételgette folyton. — Nem hitt nekem, sose hitt nekem ... Ha közel hajoltam hozzá, pálinkagőz csapott meg. Megborzongtam. Kétszer rajtakaptam az iváson. Elvettem tőle az üveget. Nem ellenkezett, csak nézett rám értetlenül. A gyászoló Gallai-ház kényelmetlen. A redőnyöket még nem húzták fel. Talán ezzel adóznak Gallai emlékének, a félhomállyal, a falak tompa fényével s a szótlansággal. A kisebbik lány tekintete zavartan ugrál arcról arcra. Számára új korszak kezdődik, a nagy bizonytalanságé. A ház íratlan törvényű háromszöge megszűnik. Ha Nelli is elmegy, csak ketten maradnak itthon. Gallainé érezhetően kedves hozzám. Nem tudom, min gondolkodik. Ebben a pillanatban minden fontolgatás tárgya. Szó alig esik, de úgy érzem, sok minden most dől el, némán, számba véve az összes esélyeket. 263