Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Megbüntetnek, eltiltanak a repüléstől. Akadnak majd sajnálkozók is. Nincs szükségem a megértésükre. Nem akarok már számot adni magamról senkinek. Valami megfoghatatlan erő egyszerűen elfogyott belőlem, elsorvadt az akaratom. S az emlékek? Az önmagát halálra ítélő ember elhatározásán változtathatnak az emlékek? Váratlanul meghalt Gallai. A kisebbik lány sápadt arccal imádkozott, letérdelt a ravatal elé, és órák hosszat csak monoton suttogását lehetett hallani. Gallainé merev tekintettel bámult maga elé, nem sírt. Egyszerűen tudomásul vette azt, ami történt. A hirtelen gyász döbbenetét egyikükön sem láttam. Minden folyt tovább úgy, mint azelőtt. Pontos kelés, hosszan tartó öltözködés, majd a kínosan szertartásos reggeli. Utána a kisebbik lány térdre ereszkedett, és suttogta érthetetlen imáit. Az özvegy a halottas szoba ajtajával szemben ült, és bámult a félhomályba. Idegen nem jött a házhoz se napközben, se este. Talán csukva tartották a kaput, éreztetni akarván mindenkivel, hogy ehhez a ravatalhoz csak nekik, hármuknak van közük. Nelli mosolygott. Borzongás futott végig rajtam. Valahányszor ránéztem, Nelli mindig mosolygott. Nem értettem. Fájdalmát palástolja így? Restelltem tőle megkérdezni. Vagy talán nekem örült? Nem tudom. Aztán már kerültem a pillantását is. Zavart szomorkás, mégis hivalkodó mosolya. Szerettem volna megtörtnek látni, magamban vigasztaló szavakat kerestem. Nem volt rá szükség. Előbb a kisharang szólalt meg. Érzéketlenül, ridegen vert közénk: klin, klin, klin. Háromlábú ló nyakába akasztott ezüstcsengő. Később mindkét templomban harangoztak, három harang hirdette a szenvtelen gyászt. Gallainé csak akkor mozdult el a helyéről, amikor az előszoba üvegfalán megjelent a kántor és a pap árnyképe. Mielőtt lezárták a koporsót, fenyőágat szúrt a halott ujjai közé. Ez volt a búcsú ... Kicsiny volt a temetési gyülekezet is. Jobbára öregasszo262