Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Parancsszó csattan. Egy időben vakító fény árad az út menti árokból. Határ menti őrjárat karjaiba futottunk. Irány visszafelé. Hátunk mögött egy finánc és egy katona lépdel. Nem kérdeznek, nem faggatnak. Kísérnek, mint a bűnösöket. Hátulról vág ránk a holdvilág fénye. Lábunk előtt erőtlen árnyak imbolyognak. Talpunk egyhangúan morzsolja az út kavicsát. Geszti kér, könyörög. Először békítőn magyaráz, majd egyre türelmetlenebbül hivatkozik ismeretségükre. Amazok nem szólnak vissza. Geszti kis időre abbahagyja, de csak azért, hogy fél perc múlva újra kezdje a hízelgő, könyörgő szóáradatot. Válaszra sem méltatják. A határőrség laktanyájának gyéren világított szobájában ülünk. A finánc, aki az őrjárat rangidős parancsnoka volt, felvette a jegyzőkönyvet, aztán hazament. Gesztit be sem engedték, csupán a kapuig kísérhetett bennünket. A katona velünk virraszt. Féloldalt ül egy asztal mellett, és egy könyvben lapoz. Időnként ránk pislant, s utána gondolkodó arccal bámul a sötét ablakra. Roskatag heverőn ülünk. Az ülésrend ez: középen Erzsi, jobb oldalán Katocs, balra én görnyedek. Hármunk íratlan libasora ez. Érzem a lány combjának melegét; mozdulnék, húzódnám hozzá közelebb, de nem tehetem, mert ha felegyenesedem, megroppan alattam a rugó. Ilyenkor megrebben a katona szeme, és tanácstalanul Katocs is rám néz. Minden szomorú és nagyon hangulattalan. Néznék, kapaszkodnám a sapkával letakart asztalilámpa fényébe, ott bóbiskol a katona. Jólesne egy mentő, frissítő gondolat. Nincs! A katona fáradt mozdulatokkal odajött hozzánk. Előbb magyarázza, majd mutogatja, hogy a lány menjen, és feküdjön le a szomszéd szobában. Megreccsen alattunk a heverő, ösztönös mozdulattal közelebb húzódunk Erzsihez. — Nem ... nem — mondta a lány, és mosolyogni próbált. A katona felbátorodva tovább beszélt: — Kicsi lány, aludni — tagolta a szavakat. — Nem, nem kicsi, nem — mondta Erzsi, de már lefagyott a mosolya. 25